Két vérbeli őrült, akik az 1996-os évben összeálltak, hogy megbotránkoztassák a nézőket. Igen, Robert Rodriguezről és Quentin Tarantinoról van szó, akik tudják, hogy mi a dörgés a trashfilmek terén, így nem fogták vissza magukat, amikor Salma Hayek felkérte őket egy táncra Mexikó elhagyatott, poros vidékén, ahol még a zsaruk sem járnak.

A hírhedt Gecko fivérek az Egyesült Államok legelvetemültebb bűnözői közé tartoznak. A rendfenntartók minden erejüket arra összpontosítják, hogy elkapják a fiúkat. Ők azonban értik a dolgukat. Átmennek Mexikóba, hogy egy üzletkötés után örökre eltűnjenek az emberiség elől. Azonban a kis kocsma, ahová betérnek, egy szemvillanás alatt megváltozik. A két fivér és az elrabolt Fuller család életveszélyes helyzetbe kerül…

Tarantinot nem kell különösebben bemutatni, hiszen az elmúlt 20 év egyik, ha nem a legnagyobb rendezőjéről van szó, aki az egyedi stílusával tudott belekerülni a történelemkönyvekbe. Ám Robert Rodriguez már más tészta. Ő inkább arról híres, hogy 1-1 kiváló film után rendez egy botrányosan szar filmet. De tény, hogy nem egy elveszett ember, hiszen azért elkészített nekünk egy Desperadot, egy Sin Cityt, illetve a Grindhouse filmeket. Szóval van miért dicsérni Őt is. De vajon mi sül ki abból, ha a két fenegyerek összeáll és rendeznek egy rendhagyó vámpírfilmet? Nem sok… csak egy Alkonyattól pirkadatig című klasszikus.

A film elején azt érezheti az ember, hogy egy újabb Tarantino filmbe csöppent bele. Lassú cselekmény, sok-sok kiválóan megírt dialógus, és itt-ott feltűnő brutalitás. Tökéletes is, ezzel nincs gond. Clooney és QT ráadásul jól hozzák a szerepüket, de a hozzájuk csapódó Fuller családra sem lehet panasz. Főleg, hogy egy Harvey Keitel és Juliette Lewis páros teszi ki a família 2/3-át. Egy szó, mint száz, az első bő egy óra, egy remekül kivitelezett road-movie. No, de hol van Rodriguez? A jó öreg Robert egy eldugott kis kocsmában pihent és várta Tarantinot, hogy a haverja megérkezése után, belevethesse magát a buliba. Először szépen felszolgált néhány felest a hangulatfokozás apropójából, majd ráuszította Danny Trejot a szereplőkre, végül pedig Hayek szemet gyönyörködtető tánca után elkezdte a hentelést, ami jóformán kifordította az egész filmet. Egy 180-fokos fordulatot vettünk, ahol a lassú cselekmény átváltott egy vámpíros, gyilkolós ámokfutásba, amiből tényleg csak a legjobbak jöhettek ki győztesen. Ezt az időszakot csak úgy élhetjük túl, ha az agyunkat leállítjuk és elfogadjuk, hogy az egész átcsapott egy trashfilmbe. De épp ezért jó. Stílusok keverednek, kiszámíthatatlan fordulatok, és neves színészek szórakoztatnak bennünket. Az Alkonyattól pirakadatikra pedig ráaggathatjuk az egyedi jelzőt.

QT és RR tehát a nevükhöz méltó filmet hoztak létre, és ha nem is a legnagyobb nézői réteget célozták meg, de úgy gondolom, hogy végül egy viszonylag nagy rajongótábort sikerült megnyerniük ezzel az alkotásukkal. Feladták azt a leckét, miszerint merj stílusos és egyedi lenni, és akkor belenyúlhatsz a tutiba. A filmgyártás terén legalábbis biztosan. 8/10