Aktív filmkészítőként aligha tisztelhetnék jobban egy filmet, mint a Sráckort. Csodálatos, de kínkeserves (és nem mellesleg drága) folyamat akár egy 5-6 perces, igényes kisfilmet is a világra hozni, így alighanem minden sorstársam, aki a világ leggyönyörűbb szakmájának egy szeletét választotta hivatásául, meghajtja a fejét, és halkan azt mormogja: „riszpekt” - függetlenül attól, hogy tetszett-e neki Richard Linklater 12 éven át forgatott, majd' 3 óra hosszú drámája.
A történet középpontjában Mason (Ellar Coltrane) áll, akinek az életébe 5 éves korában kapcsolódunk be. Nővérével, Samanthával (a rendező lánya, Lorelei Linktaker) együtt neveli őket elvált anyjuk (Patricia Arquette), méghozzá egyre nehezebb körülmények között. Mikor éppen költözésre adják a fejüket, tér vissza a srácok apja (Ethan Hawke) – és ez az indulatokat felkavaró esemény mintha gyutacsa lenne Mason és Samantha viszontagságos kamasszá érésének. 12 éven át követjük őket, és szüleiket, új pótapákon, válásokon, költözéseken keresztül – tehát mindenen, amit az ember kénytelen átélni élete során legalább egyszer.
Tartalom vége. Ennyi? Ennyi. Kell nekünk ennél több? Nem vagyok benne biztos, de van némi hiányérzetem.
Tekintsünk el attól az elképesztő ténytől, hogy ugyanaz a stáb dolgozott cirka 4380 napig együtt a filmen, a Sráckor egy teljesen natúr családi dráma tele olyan pillanatokkal, melyeket már akár a szülő, akár a gyerkőc oldaláról, de megéltünk. Nincsenek meglepetések, csavarok, voltaképpen hatalmas tanulságok sem – de a Sráckor szerencsére nem is akar több lenni annál, mint ami. És mint ilyen, tisztán működik: ha kell, összeszorul a szívünk, ha kell, félszegen mosolyogva bólogatunk, ha kell, felhőtlenül kacagunk. Ehhez az abszolút szívmelengető és működőképes koncepcióhoz társul a film vállallása, mely egy plusz ízt, és realizmust kölcsönöz neki – de ettől még valahol ugyanúgy feleslegesnek éreztem néhol az egészet.
Hozzá kell tennem, minden téren több, mint korrekt a mozi. Patricia Arquette-t és Ethan Hawke-ot is csípem, hitelesen hozták a szerepüket. Coltrane és Linktaker is ügyes volt végig. Képileg nem látszik a technikai fejlődés a 12 év alatt, egységes a képi világ, köszönhetően a 35 mm-es filmnek, és a digitális utómunkának. Hosszához képest egyszer sem untam, pedig egyrészt ez nem jellemző rám, másrészt egyedül néztem a moziban, ami az elején megijesztett, de felesleges volt félnem: sodródtam a filmmel, hagytam, hogy vezessen, a végén pedig még többet akartam belőle – hogy miért, azt még mára sem tisztáztam le magamban. Hiányérzet, vagy ennyire működik az egész, hogy még nem akartam kiszállni belőle?
Előbbi felé húzok. Grandiózus vállalkozás, de a nyilvánvaló, és további magyarázatra nem szoruló pozitívumok mellett kissé keserédesen tekintek a Sráckorra: az újranézhetőségi rátája gyakorlatilag nulla, ami nálam a jó film egyik fő ismérve. Újat (szerintem!) nem adna, más szemmel nem lehet nézni, annyira egyértelmű minden egyes képkockája, és bármennyire jó érzés is megnézni, aligha ülnék neki még egyszer – bár ha szülőként is átélem egyszer mindezt, és utána nézném meg, vélhetően átértékelném ezt a kijelentésemet. Persze ne legyünk telhetetlenek, így is egy csodás filmmel van dolgunk, amit egyszer mindenképpen érdemes megnézni – megkerülhetetlen klasszikus viszont nem lesz az én szememben.
Mindezek ellenére meghajtom én is a fejemet: „Riszpekt”. 7,5/10
