Nyilván sokan örülnének, hogy ha egy soha nem látott rokon ránk hagyná milliós vagyonát. Hiszen ilyen fordulatok sokszor a silányminőségű romantikus regények/filmek végén szokott, mintegy isteni beavatkozásként megesni, ellentétben, a való életben szinte soha. Ennek ellenére Frank Capra olyan szeretett teljesen és lazán tálalja elénk a szituációból adódó élethelyzetet, amire az Adam Sandler főszereplésével készült Kismenő című újabb regényfeldolgozás csak foltokban, vagy sehogy nem képes.

Longfellow Deeds (Gary Cooper, akinek már előbb kijárt volna a sok western alakítás mellett egy ilyen szerep) az egyedül élő kisvárosi, amolyan művészlélek, aki köszöntőlapok hátoldalára verseket írogat, és a helyi zenekarban tubán játszik, és mindemellett minden helyzetben kiáll a maga igaza mellett. A váratlanul jött 20 millió dolláros örökség a szülővároskáját soha el nem hagyó Deeds-et, New York-ba vezeti a sors, ahol ő a legtermészetesebben viselkedik, ám ez a kiüresedett és csalárd város a gúny tárgyát látja benne. Aztán egy fiatal és ambiciózus újságírónő (Jean Arthur), aki ügyes csellel eléri, hogy Deeds beleszeressen, majd a városi lapban gonosz módon kipellengérezi, hősünk temperamentumos viselkedését. Hogy fokozzuk szorult helyzetét, a rokonai, és az elhunyt milliomos ügyvédje, az örökségre pályázva bolondnak akarják nyilvánítani.

 Ez a film, mindamellett, hogy remek karaktereket mozgat, Deeds-et bárki elfogadná barátjának, nemcsak hogy önfeláldozó, de őszinte és a milliós örökség sem változat jellemén. Ő, egyszerűen alapból „tökéletes”, hiába nézik a felfuvalkodó New Yorkiak teljesen hülyének, józan paraszti eszén szinte mindenki átlát. Erre tökéletes jelenet az, amikor az Opera társulat tagjai pénzt próbálnak kisajtolni belőle, a veszteségeik pótlására. Erre Deeds teljes értetlenkedéssel jelenti ki, ha ekkorák a veszteségek, akkor minden bizonnyal rosszul vezetik az üzletet, és ő rossz üzlethez nem ad pénzügyi segélyt (bár Magyarországon is így mennének a dolgok).

A főbb jellemfejlődést Jean Arthur karaktere éli meg, aki, mint mindenki más Deeds-hez, mint vásári mutatványhoz áll hozzá. A film elején még olyan, mint mindenki New Yorkban, cinikus és bár nem mondja ki, de reményvesztett, ebben a kiégett és profitorientált városban, ahol mindenki alakoskodik. Deeds-el is csak úgy ismerkedik meg, hogy főnöke egy hónapnyi fizetett szabadságot tűz ki, ha sikerül valami szaftos pletykát leírni róla. Ez mi tagadás túlzottan sikerül is (elnevezi Deeds-et Hamupipőkének, egy jól sikerült kocsmatúra után), de a film alakulása során, lassan ő is megszereti ezt a szálfaegyenes embert. Ám mégis el kell szakadniuk egymástól, mivel idővel, ha nem is Deeds, akit a szerelem teljesen elvakít, de ügyintézője rájön a rút cselre. Ezek után teljesen érthető  főszereplőnk csalódása, kiábrándult New Yorkból, és haza akar menni. De egy szerencsés véletlennek hála rájön az örökségének igazi céljára, ami gazdasági válság elszegényedett családjainak megsegítése lesz. Ez tipikus capra-i motívum, szinte minden filmjében feltűnik ez a társadalmi üzenet. Ám a szent küldetés során kapja a teljesen lesújtó hírt, hogy szellemileg visszamaradottnak próbálják beállítani, ezután szegény Deeds teljesen feladja, ami igazán érthető, hiszen bármit próbált hasznosan vagy jól csinálni, minden szavát kiforgatták, és bolondnak állították be, és ebben szerelme segédkezett a leginkább. Ilyenek után én is feladnám a szélmalomharcot, és várnám a tőröket, melyeket belém szúrnak.

De mielőtt bárki megijedne, elárulom ez a film romantikus-vígjáték címke alatt fut, szóval garantált a happy end.

Frank Capra teljes joggal vehette át a legjobb rendezőnek járó Oscar-ját. Gary Coopernek pedig elkezdett jobban megújulni pályája, már nemcsak jóképű cowboy-ként, hanem drámai szerepekben is kezdték jegyezni nevét (majd a 1941-es York őrmesterért meg is kapja a neki járó szobrocskát). A filmen egyébként az idő vasfoga nem nagyon fogott, a szerelmes jelenetek még mindig jók, a drámaiak pedig kellően szomorúak, szóval egy igazi csemege, akár az egész család számára. Teljes joggal időtálló klasszikus. 9/10