Egy dráma, melyben nemhogy a jog, de még a család sem tekinthető oly grandiózus szakmának, mint a világ egyik jelenlegi legerősebb nevét viselni az iparban.

Őuraságának már volt alkalma bemutatkozni az idei Oscar-szezon első számkivetettjeként, mindazonáltal ez egy másodpercig se tévessze meg a Tisztelt Esküdtszéket, hiszen mindez csak fénykör effektus, ami körbevilágítja a bíró (Robert Duvall) izzasztó ügyével foglalkozó ítélőszéki termét. Elrendeltetését és műfaját tekintve ugyanis kizárólag unalmas magasztosságra számítana még az is, akit csak a star-power-faktorért felelős chicagoi sztárjogász, avagy a bíró fia – ismertebb nevén Robert Downey Jr. – húzott be (mindenkit?). Eme spekulációt pedig határozottan elutasítom, még ha csak részben is.

Egy kivételes eszmefuttatás útján pedig el is jutottam odáig, hogy alá tudom támasztani miért nincs alapja ennek az előítéletnek: a „rendező” úr tehet mindenről! David Dobkin megannyi „anyámmal cserélt bratyót a londoni ünneprontó”-komédia után valami egészen kiismerhetetlen önbizalommal láthatott neki ennek a - tőle abszolút életidegen - projektnek, bármiféle adaptálás nélkül. Jól is néznénk ki egy „based on a true story” címszalaggal: önbizalom ide vagy oda, mégis megkockáztatom, hogy még Vince Vaughn alá is sokkalta nyakatekertebb eseményeket pakolt, mint most. Pont ezért is feltételezem, hogy Dobkin rendkívüli alázattal mozoghatott azon kamerák mögött, melyek egy éppen üresnek látszó eseménysorozatot lélekbombával nyakon öntő gárdát rögzítenek. Emellé pedig Dobkin és az írók mindcsupán egy csipetnyi nevetést pakoltak, értsd: jól ritmizált humorral töltötték meg a szövegkönyv sorait, mellyel mindez már-már valahol a dramedy szintjén mozgott, persze jóval hangsúlyosabb drámai vonallal.

Ti is érzitek az előző mondatot elárasztó Downey-illatot? Kár is lenne tagadni mennyit köszönhet a film a színész már-már hitvallás-kaliberű imázsának, amit valószínűleg már élete végéig viselni fog, és ez mostani játékának is bő háromnegyedét definiálja, csak adja az ég, hogy ne csak a Marvel berkein belül legyen erre bizonyíték, hanem ehhez hasonló példákon keresztül is. Nélküle talán egy villámkritikányi hosszúságú értekezés passzolna a filmhez: szó szerint hátrahagyott lábnyomain lépkedünk mi is Indianában – elvégre nincs filmkép, melyről véletlenül lehagyták volna -, és egész egyszerűen elképesztő mennyire nem képes teret hagyni még olyan zseniknek sem, mint Billy Bob Thornton, vagy miképp nem szorul feltétlen alázatra még az atomöreg Robert Duvall-al szemben sem - pedig ne felejtsük el az ő remekelését sem, hisz' egy ilyen apának voltaképp még a mozilátogató is nyomban vigyázzba vágja magát és tiszteleg. Ezzel nem azt mondom, hogy lett volna bármiféle-nemű probléma is a fenti két névvel, mégis egyre nehezebb elképzelni Downey-t mint A másodvonalast, vagy mint A statisztát (jelen sorok írója még nem látta A séfet, melyben alanyunk valami hasonlóra vállalkozott).

A bíró le sem tagadhatná klasszikus attribútumait, legyenek azok pro vagy contra jellegűek, és utóbbinak teljes körű felsorolásához nem is érdemes nekilátni, hiszen sajnos valahol magából értetődő, hogy egy 140 perces jogászdráma nem egy eseménytelen – legalábbis nem túlzottan jelentős – pillanatot foglal magában, pedig jobb lett volna, ha ez a tárgyalótermi izgalmakról és fordulatokról lehetett volna kijelenthető. Továbbá még kérdéses, hogy egy-két idióta (de határozottan vicces) mozzanat belepattintása a szerelmi szálba vagy egy gyengeelméjű testvér személyébe mennyire lesz kifizetődő egy olyan nézőközönségnek célozva, amely nem ehhez szokott ebben a műfajban. De ezt egy ilyen színésszel máshogy nem is lehetne, elvégre akkora lelket önt ebbe az "apa-fia"-sztoriba, hogy nélküle talán egy jelenet sem tudna hatni az égvilágon senkire. Így viszont tud. 7,5/10