Ó, azok a ’80-as évek, amikor minden rendező a saját ifjúkorának meghatározó történeteit vitte filmvászonra. Lucasnál a '40-es évekbeli Flash Gordon filmsorozat lebegett a szeme előtt, amikor a Star Warsot megcsinálta. Majd Spielberggel a régi kalandfilmeket akarták felidézni az Indiana Jones-szal, így a sorból George A. Romero sem maradhatott ki, aki Stephen King írásaiból, filmre vitte az ’50-es évek kultikus horror képregényének a Tales from the Crypt-nek a filmverzióját.

A történet, hát nem is tudom, mivel kezdjem, mivel az alapul vett képregényhez hasonlóan, több sztori kerül színre, szám szerint 6 darab (ha a keretet adó prológus és az epilógust is számítjuk).

A történetek legfőbb mozgatórugója a családon belüli utálat, avagy a megcsalt/elnyomott férj bosszúja (a 3. és 4. történet), az apák iránti gyűlölet (1. és 2. epizód), illetve az emberi gonoszság/hülyeség okozta rémesetek (a maradék kettő sztori ezzel foglalkozik). 

Már az alaphangulatot a keret történet megadja, ami a szigorú apuka és a tiltott horror képregényt gyűjtő gyerek konfliktusára épül, ami egy ponton átlép rajzfilmbe, ahogy a gonosz oszladozó hulla megmutatja nekünk a képregény tartalmát, amiből a történetek származnak. Lesz itt többek közt, növényé átalakuló ember (Stephen King alakításában), rengeteg zombi (hiába Romero, az Romero), és egy csótányok által felfalt ember. Mindezt elég stilizáltan mutatja film, sokszor képregényes sablonok közt mozognak a szereplők, és az áttűnéseket is lapozással oldják meg, mintha valóban egy képregényt olvasnánk.

A modern zombi műfajt megteremtő rendező, élete főműve után, a nagy kritikai és anyagi sikerrel bemutatott Holtak hajnala (1979) után követte el ezt a filmet, majdnem dupla annyi pénzből, mint amiből kihozta az említett alkotást. Teljességgel a szórakoztatás volt a célja, ebben a filmben még egy szikrányi társadalomkritika sem lelhető fel, sőt a legtöbb esetben még szándékolt túlzással is él a rendező, gondoljunk csak az első történet százvalahány évesen elhunyt gonosz öregemberére, vagy a 1880-as évekbeli sarki expedíció, egyetlen, szörnyeteg túlélőjére. Ezt talán Stephen King teljesen ripacs alakítása is egy jó nagy adaggal megfejeli. A mai kor nézője pedig elégedetten mosolyog, a még karrierje újbóli beindulása előtt lévő Leslie Nielsen feltűnésén, aki meglehetősen jól alakítja a megcsalt férjet (igazi Fűrész feeling-et rittyenve az epizódjába).

Alapvetően az a szándék nem lenne baj, hogy az ifjabb nemzedékkel is megismertetik a rendező és író úr gyermekkorára nagy hatást tevő képregény mozi verzióját. De ami képregényben működött, vagy jobban mondva Stephen King forgatókönyvén jól néz ki, az nem feltétlenül fest a mozivásznon is jól.

Sajnos a legtöbb történet, a látszólagos igyekezett ellenére, fájóan bárgyúra sikeredett. Nem kell ahhoz nagy ész, hogy a történet kezdete utáni 5-6. percben simán kitaláljuk a végét, ami sajnos nagyon unalmassá teszi a szkeccseket, mivel elég L-A-S-S-A-N történnek az események. És a képregény velejét adó váratlan csavaros lezárások is, sajnos csak hellyel-közzel megfelelőnek.

 Külön pozitívumként a remek magyar szinkront tudom megemlíteni. Bár a fordítás sok helyen kissé ferdít, példának okáért a cím is hibás, mivel inkább Rémségek Képregényének kéne lennie, és nem könyvének. De ilyen apróságokat leszámítva igazán remek magyarításról beszélhetünk, szinte öröm hallgatni, mindenkinek teljesen odaillő hangot sikerült kiválasztani.

Mindent egybevetve, egy jó kivitelezéssel, de sajnos ellaposodó történetekkel kell szembenéznünk, és sajnos a rémisztgetés sem megy annyira a filmnek. Mintha a rendező nem tudná eldönteni, hogy most örömteli és vicces, vagy halál komoly történetek legyenek a filmben. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy a mozi pénztáraknál siker legyen, és még két folytatás is született hozzá. 6/10