Furcsa dolog lehet az életben, amikor az ember, aki mindent elért a karrierjében, úgy dönt, hogy feladja zsíros és jól jövedelmező addigi életét, és új kihívásokba kezd. Nehéz döntés ez, melyet nem mindünknek sikerül meghozni az élete során. Feladni a kényelmeset, a biztosat egy olyan dologért, ami ugyan sokkal kreatívabb, és effektíve saját magunk főnökei vagyunk úgymond, de a Postán ritkán fogadják el a kreatív szabadságot, mint fizetőeszközt. Lucas Pope viszont kemény tökű gyerek, mikor betelt az a bizonyos pohár a Naughty Dog-nál, kilépett és manapság oly divatos indie fejlesztővé avanzsált. Bolond ez a csóka, mondhatnánk, hiszen, egykori cégénél olyan játékokban segédkezhetett, mint az Uncharted széria, vagy éppen a Last of Us, amik feltették a koronát a Sony harmadik önálló konzoljára. Csak ezért a két címért megéri Playstation 3-at venni, tehát Pope úrnak nagyon ment a szekér, és gondolom már kényelmes is volt a helye, de mégis úgy döntött lelécel. Én azt mondom, így utólag, hogy nagyon jól tette! Bár ez idáig még csak egyetlen játékkal jelentkezett, mégpedig jelen cikkünk alanyával, mégis ebben az egyben van annyi potenciál, hogy megelőlegezem neki a bizalmat a következő címéhez is, ami remélem ugyanilyen kreatív lesz, mint eme alkotás.

Miről is van szó tehát? A Papers, please egy képzeletbeli országba, Arstotzkába (mondd ki háromszor! J) kalauzol minket, mégpedig 1982. November 23-án kezdünk, mikor is lebomlik a vasfüggöny, és a környező országokból engedélyezik az arstotzkai polgárok hazatérését. Hogy valami rendszer is legyen a dologban, a Bevándorlási hivatal felhúz bizonyos határátkelő állomásokat, ahol ellenőrizhetik ki jogosult a belépésre, és ki nem! Az általunk alakított karakter is egy ilyen határőr, és nem is lesz egyéb dolgunk a játék folyamán, mint az elébünk járuló emberek „pásszportját” és egyéb iratait ellenőrizve eldöntsük beengedjük-e az illetőt hőn szeretett hazánkba. Nem hangzik valami izgalmasan, ugye? Tényleg nem. Gyakorlatilag ennyi a dolgunk az egész játék során, hogy elénk szórnak egy rakat papírt a kedves delikvensek, majd ezeket ellenőrizve nyomjuk rá a megfelelt, vagy az elutasító bélyegzőt az útlevelükre. A dolog pikantériája abban rejlik, hogy míg az elején csak egyféle igazolványt kell ellenőriznünk, a végén már akár öt-hat féle dokumentum hitelességét is igazolnunk kell, közben pedig mint minden rendes munkahelyen itt is telik a munkaidő, minek következtében sietnünk kell, mert az ellenőrzött emberek mennyiségének függvényében (is) kapjuk a fizetésünket, és az otthon várakozó derék kis családunknak vannak igényei is, amiket ki kell elégíteni. No, nem kell semmi eget rengetőre gondolni, itt csupán az ételre és fűtésre gondolok, ellenben igencsak kevés fizetésből gazdálkodhatunk, így nálam nem egyszer fordult elő, hogy egy nap nem evett a család, a következő nap, pedig a fűtésen spóroltunk. Ennek egyenes ági következménye sajnos az, hogy előbb-utóbb megbetegszik a família és akkor még az orvosi költségekre is áldoznunk kell, ami igencsak meg tudja terhelni az így is szűkös keretünket. Itt jegyezném meg, hogy Pope úr nagyon húsbavágóan telibe találta a kelet-európai viszonyokat, ha a bevételek és a kiadások arányát tekintjük. Ezek mellett van még a történetbe ágyazódva egy rebellis szál is. Nekik az a céljuk, hogy megdöntsék ezt a gaz komcsi vezetést, ami elnyomja és kizsigereli ennek a derék országnak a lakóit. Nem kötelező ugyan támogatni a rebelliseket, de jó poénnak találtam, amint a legkevésbé sem feltűnő csuklyás, maszkos illető kiosztja kiket is kell átengedni a határon. Mondjuk hozzátenném, hogy én mindig lebuktam egy idő után, ha segítettem nekik, mert a Hivatal morcos könyvelői hamar kiszúrják a hirtelen jött jólétet, mert bizony fizetnek is busásan ezek a derék emberek. A játékmenetről annyit még, hogy néha nagyon mulatságos kamu igazolványokba futunk bele, van olyan, hogy egy férfi átadja a papírjait, az igazolványképén mégis egy nő mosolyog ránk, de olyan elborult dolgokat is látni, hogy valaki kézzel rajzolt igazolvánnyal próbál átkelni a határon. Ő mondjuk visszatérő vendég lesz pár napig, és napról-napra egyre jobb minőségű hamisítványokkal fog minket bombázni. Ha észreveszünk valami turpisságot, kérdőre lehet vonni a delikvenst, később pedig át is vizsgálhatjuk őket. Ha veszélyesnek ítéljük őket, illetve hamisak az okmányai, küldhetjük is őket a fogdába, ahonnan szintén érkezni fog pár garas, mert ugye az ott dolgozó őröknek is van letartóztatási normája, így minél több embert küldünk fogdába, annál több jussunk lesz az ottani őröknek járó kenőpénzből. Nagyon jól fel van építve a kampány, ami minden napra tartogat valami meglepetést, valami újdonságot, amitől vagy nehezebb lesz a dolgunk, vagy feldobja egy kicsit a játékmenetet. Amit viszont észrevettem, hogy mindig ugyanolyan sorrendben jönnek azok, akiknek hibásak a dokumentumaik, tehát, ha az adott napon a harmadik emigráns próbálkozik hamis papírokkal, akárhányszor indítod újra, mindig a harmadikkal lesznek a gondok. Ebből kifolyólag elég feljegyezni a hibásakat akár egy cetlire, és új játékot indítani, hamar tökéletes eredményt lehet elérni. Erre mondjuk szerintem figyelhetett volna a fejlesztő úr, bár lehet a későbbi verziókban már ki van küszöbölve ez a „hiba”. Ha végére értünk a kampánynak egyébként, van lehetőségünk úgynevezett végtelen mód aktiválására, ahol magunknak beállított feltételek mellett nézegethetjük mások dokumentumait mázsaszámra. Érdemes kipróbálni ezt is, de engem nem kötött le sokáig ez a mód, hogy ha őszinte akarok lenni.

Aki a képekre pillant mindjárt láthatja, hogy a játékot áthatja egyfajta kellemes retro köntös, ami egyrészt gondolom technikai kompromisszum is, hiszen így gyakorlatilag egy turmixgépen elfut a játék, másrészt, mivel egy alternatív nyolvanas években játszódik a játék, így sokkal jobban bele lehet élni magunkat. Remy egyébként konkrétan azt hitte ez valóban egy régi játék a kilencvenes évek elejéről, aztán felvilágosítottam, hogy tavaly jött ki. Ennek ellenére, hogy elég retro a dizájn, minden látszik jól, és szépen meg lehet különböztetni az ablakunk elé járuló plebejusokat is. Hatalmas piros pont jár ezért a fejlesztőnek, mert én kifejezetten szeretem ezt a régi stílust, ami nem csoda, hisz gyerekkoromban így néztek ki a játékok, és mindig kellemes élmény nosztalgiázni. A zene és a hangok tekintetében is hasonló minimalisztikus irányvonal fedezhető fel. A főcím alatt szóló muzsika egyébként annyira jól átadja ezt az egész játékot belengő kommunista hangulatot, hogy kedvem volt sokszor csak hallgatni azt, és beleképzelni magam a fekete Volgák és a morcos ÁVH ügynökök világába. A hangok igazából emberi beszédhez nem hasonlítható motyogások, nyöszörgések, de jól felerősítik a játék paródia jellegét.

Mindent összevetve erősen rétegjáték lett a Papers, please, így ha valakit untat az, hogy mindent szisztematikusan át kell nézni, és folyamatos akcióra vágyik, akkor válassza a kettes ajtót, és rója le gombnyomásra a tiszteletét valamelyik Call of Duty epizód előtt, mert ez nem az ő játéka. Ellenben, ha szereted járatni az agyad, hovatovább még érdekel is a határőrök (erősen stilizált) világa, próbáld ki, mert nem fogsz csalódni! Én bevallom, nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy kipróbáljam-e, mert elég nagy baromságnak gondoltam, hogy egy határőrrel kell lenni, de nem bántam meg, hogy játszottam vele, és tudom, hogy pár év múlva ugyanekkora élmény lesz elővenni, mint most! Ha emészt a kétség, megéri-e, én azt mondom, minden további nélkül be lehet rá ruházni, ráadásul fillérekért adják a GoG-on, így pláne nem rossz vétel. Hátránya viszont, hogy akármennyire is próbálkozik előbb-utóbb beköszönt a játékmenetbe az unalom, és azon kaptam magam, hogy fásultan pecsételgetem az elém szórt papírokat, pont mint ha igazi határőr lennék. Mi ez, ha nem szerepjáték kérem szépen? Mindenesetre a felsorolt hibák ellenére is ajánlom, és nagyon remélem, hogy Lucas Pope következő játéka a Return of the Obra Dinn hasonlóan jóra fog sikerülni! Én minden esetre szurkolók ennek a derék független fejlesztőnek! 8/10