Elérkezett az idő, hogy folytassuk a (csakazértis) retro kedvenceimet, továbbra is a teljesség igénye nélkül, és pusztán a szórakoztatás, és az esetleges kipróbálás felé ösztökélés érdekében! Hev fán pípöl! :)

Fallout 2  

Igen, ismét egy folytatás! Sokak szerint az első Fallout volt a jobb, és az rakta le a széria alapjait (bár az is egy nem hivatalos Wasteland folytatás volt), számomra mégis a második rész volt az etalon, és az a mai napig is, hiába a „háromdés” új részek, a hangulat, mint tavaszi madár röppent tova azokból (szerintem!). Ebben a részben nem volt 150 napos időkorlát, mint az elsőben, ebben szabadon lehetett kalandozni, és a poénok is jók voltak. Szinte hihetetlennek tűnik, de anyáméktól csak ezért kuncsorogtam ki, hogy vegyék meg az akkori PC Guru-t, mert ez volt a teljes játék, holott fogalmam sem volt, hogy mi ez, csak megéreztem, hogy ez kell nekem. Nem is tévedtem nagyot, sőt! Örök szerelem lett belőle, amibe megszámlálhatatlan mennyiségű órát öltem bele, és majdnem az összes helyszínt bejártam. Máig emlékszem Gecko atomfertőzött, sápadt lakóira, vagy Marcusra, a drabális szupermutánsra, aki volt olyan jó fej, és kalandozott velünk amint megoldottuk az összes broken hills-i problémát, a híd őrére, ami egy zseniális utalás a Gyalog Galoppra, Metzger rabszolga kereskedő bandájának eliminálására. Órákig lehetne sorolni mennyi impulzus éri az embert a játékban, mindig van mit csinálni, és főleg akkor, ha nem csak a főküldetésekkel foglalkozik az ember. Azért kedvelem jobban ezt a részt, mint az elsőt, mert bár szinte mindenben megegyezik vele, mégis csiszoltabbnak tűnik a végeredmény, igaz ez a karaktergenerálásra, a harcrendszerre, a karakterekre, a történetről nem is beszélve, mindezt úgy, hogy alig egy év alatt hozta össze a Black Isle csapata. A zene olyan sivár, mint a környezet. A hangulatot ugyan megadja, de én régebben mindig Winampról futtattam a saját zenéim a játék alatt, így valahogy nem volt olyan monoton. Szinkron alig-alig fordul elő a játékban, az ugyan korrekt a lehetőséghez mérten, de nem fogunk hasra esni tőle, tehát készüljön fel mindenki, hogy rengeteget kell majd olvasni, de megéri. Ősi szlogen minden Fallout epizódban, hogy a háború sosem változik, de aztán jött a Fallout 3 és mégiscsak megváltozott, sajnos…

Grand Theft Auto: Vice City

Hogy miért pont ez? Lássuk csak! Az első GTA anno forradalmi volt, mert felcserélte az addig megszokott közhelyet, miszerint mi vagyunk a jó fiúk, és ebben bizony kemény tökű gengszterek lehettünk. Az a szabadság odáig ismeretlen volt a játékosoknak, amit az akkori DMA Design (ma Rockstar North) csinált, de valljuk be, nem volt egy szépségdíjas alkotás. A London című kiegészítők, mint a nevük is sugallja, ugyanezek voltak, csak a sorozat történetében egyedülálló módon valós városban játszódtak. A GTA 2 szintén nem sokat változtatott a recepten, csak szebb volt a grafika, és bekerült a lehetőség, hogy többféle bandával haverkodhattunk. Jött aztán nagy dirrel-dúrral a 3. rész, ami akkoriban elképesztően szép grafikát rakott a szinte végtelen szabadság alá, de sajnos utólag visszatekintve ez volt az egyetlen ütőkártyája, hiszen a főhős egy néma seggfej volt, aki szó nélkül tűrte az összes verbális megaláztatást, és bólogatott az összes küldetésnél. Nem akarom lekicsinyíteni az érdemeit, mert ez volt a modern GTA-k alapköve, ezt a receptet követi a mai napig a sorozat, kisebb-nagyobb újításokkal, azonban egy évre rá jött a Vice City, ami szerintem a legjobb rész a sorozat történetében, amit azzal is bizonyított (számomra!), hogy ez az egyetlen, amit végigjátszottam, és nem untam meg a felénél. Tommy Vercetti már nem volt az a búval bélelt, néma kis senki, hanem épp ellenkezőleg egy nagydumás igazi fasza gyerek. Ebben a részben már lehetett épületeket vásárolni, amik aztán termelték a zsét, lehetett öltöztetni a szivárvány minden színében pompázó nejlonzakókba karakterünket, motorra lehetett pattanni, és azon száguldozni a városban. A hangulat nagyon jól el lett találva kezdve a Miami Vice-ot idéző főcímtől, a többszöri utalás a gengszterfilmekre, például a Sebhelyesarcúra, nem is beszélve a korhű soundtrackről, amihez olyan előadóktól licenszeltek muzsikákat, mint Michael Jackson, a Judas Priest, a Franke Goes To Hollywood, vagy Ozzy Osbourne. A szinkronra is nagyon odafigyeltek, olyan neves színészek kölcsönzik a szereplők hangjait, mint Ray Liotta, James Woods, vagy William Fitchner. Az utána következő részek már nem tudták megugrani ezt a lécet, a San Andreas nekem ezzel a gettónéger stílussal mellélőtt, bár nem volt rossz, de kifejezetten jó sem, a 4. rész szerintem a széria nagy mélypontja, talán az ötödik az, ami újított akkorát, hogy eljátszottam vele egy darabig, de nem ennyire jó, mint ez!

Defender of the Crown

Ha egy mai tizenévesnek mondom ezt a címet, azt se tudja mi ez, de előfordul könnyedén még a saját korosztályomban is. Gyermekkoromban imádtam a szászok és a normannok közti ellentéten alapuló stratégiát, amit hol egy lovagi torna, hol egy várostrom, hol pedig egy hercegnő megszöktetése szakított félbe, és még maga Robin Hood is kapott benne egy nyúlfarknyi szerepet. Ma már bevallhatom, hogy akkoriban halvány gőzöm nem volt róla miről is szól a játék, vagy egyáltalán mit miért csinálok. Akkoriban csak annyi maradt meg, hogy benne van a sherwoodi erdő hőse, és ennyi elég volt, hogy a sorozatos vereségek ellenére hónapokig nyúzzam a játékot. Mikor aztán érettebb fejjel is kipróbáltam megmutatta előttem magát a program igazi énje, és elkezdtem valóban foglalkozni Anglia meghódításával, immáron tudatosan. A Cinemaware alkotása ugyan nem megkerülhetetlen alkotás, ezt az is példázza, hogy sok szép emléken, és a leírtakon kívül nem is nagyon tudok mit hozzátenni, mert tényleg ennyi a játék. Területfoglalós stratégia sok minijátékkal, de a szívemben a helye, mert számomra örök élmény volt Cedric of Rotherwood-al meghódítani a területet. Azért vele, mert picit hasonlított Trokán Péterre a Szomszédokból.

Commandos: Behind Enemy Lines

Szintén stratégia, amiben viszont nem a legyártott egységek száma és ereje volt a döntő, hanem a taktikázás, és a türelem. Egy-egy küldetést hosszú órákon keresztül csinálgatta az ember, és nem egyszer fordult elő, hogy az utolsó percekben rontottunk el valamit, és kezdhettük előröl a küldetést. A Commandosban nem volt kegyelem, már az első küldetés is rengeteg kihívást tartogatott, és ezt fokozta küldetésről küldetésre, emlékszem az utolsó missziók már-már az őrületbe kergettek, annyira iszonyatosan megszívattak, ha figyelmetlen voltam akár egy másodpercig is. A program egyébként a Második Világháború alatt zajlott, egy csapat amerikai és francia katona viszontagságait meséli el, akik az ellenséges vonalak mögött (innen a cím) szabotálják a náci erődítményeket, fontos vezetőket. A dolog pikantériája abban rejlik, hogy mint már említettem, nem építkezünk, és nem gyártunk egységeket, hanem adott számú katonával kezdünk, akik közül, ha egy is elesik, nem tudjuk teljesíteni az adott küldetést. Bár előfordulhat, hogy van olyan hardcore játékos, aki még így is megcsinálja, de nekem sosem sikerült, így ha egy emberem fűbe harapott, nagy szentségelések közepette lehetett újra kezdeni az egész megbízatást. Fontos hozzátenni, hogy azért sem esélyes, hogy sikerülhet, mert minden karakter, különböző képességekkel van megáldva, általában olyanokkal, amivel a többiek nem, a közös pont, hogy pisztolya mindenkinek van, de ha lövöldöznünk kell, akkor már régen rossz. Nem, itt settenkedni kell, és csendben, észrevétlenül intézkedni a náci katonák életének kioltása ügyében, mert sehol sem fogadnak minket tárt karokkal ezek a derék németek. Ez talán az egyetlen játék az életemben, ahol nem bántam, hogy magamat szívatom, és tényleg képes voltam órákig szöszmötölni egy pályán, mire végigvittem. A spanyol Pyro Studios-tól sem tudnék még egy címet mondani a Commandos sorozaton kívül, de itt legalább elmondható, hogy nem voltak igazi hullámvölgyek a széria életében, még az FPS nézetet használó Strike Force is bőven a szórakoztató határon belül mozog.

1nsane

Aki emlékszik a Terep 2 nevezetű aprócska programra, ami megannyi számítástechnika órát tett tanításra alkalmatlanná, az tudja mekkora érzés volt az Insane-ben száguldozni. A magyar illetőségű Invictus Games srácai ügyesen alkották újra a már említett Terep 2 nevű hobbiprojektet jóval modernebb grafikai köntösbe bújtatva, és jobb fizikával megáldva. Volt többféle versenyszám a Capture the Flag-től kezdve a roncsderbiig. Versenyezhettünk a gép ellen is, de az igazi móka akkor kezdődött, amikor LAN-ba kapcsoltuk a gépet, és kezdődött a véget nem érő ökörködés. Ez volt a program legnagyobb aduásza, a nagybetűs hangulat. Olyan szintű ökörködést autóval, ami ebben a játékban van, addig nem nagyon tapasztalhattunk nagy költségvetésű játéktól, kivéve talán a Destruction Derby-t. Kis hazánk játékát sok helyen zabálták, főleg az oroszok, onnan került ki a játék folytatása is, ami már kevésbé sikerült jóra.