SPOILERMENTES!
A Boyhood és ez: legyünk hálásak az aktuális díjszezonnak, hogy a két legnagyobb favoritja átlépett a komfortzónán, és eredményük mögött nem csupán újítani akarás, de ehhez fűződő teljesítmény is bőven lapul. Ritkán érezni azt, hogy valamely induló nem azért díjhajhász, mert annak szánták, hanem mert annak sikerült. Persze, a szándék valahol nyilván ott volt (elvégre díjazni jórészt majd ezt fogják), de szembesülni egy sikeres megvalósítással, na, ez fogja máris megkülönböztetni az idei befutót a tavalyitól.
Michael Keaton és Inárritu dob kísérte, színházi pódiumra vitt szimfóniájának Malick-szerű szinopszisa akár ennyi is lehetne: „egy férfi szűnni nem akaró önmegvalósításáról”.
A „férfi” itt nem egy karakter, de már-már nem is egy színész, hanem Michael Keaton… és pont. Ez esetben a casting olyan szinten nyilvánvaló volt, hogy ezért sem lehetne zseniálisnak aposztrofálni. Tipikusan az a fajta, amit Robert Downey Jr. kaparinthatott volna meg, ha a Birdman egy 2034-es produkció lenne. Egy teljesen magából értetődő szerep, annak minden felsorolható konfliktusával, sőt mintha Keaton legelső mozzanata is már egy elcsukló hattyúdal kezdőhangja lenne. Ugyan nem teljesen egyértelmű, hogy játéka tényleg ennyire klasszis lenne, de mint mondtam, nem is érdemes ekképp gondolni őrá: inkább emlékeztet egy masszívan egybegyúrt jelenségre, színész és szerep feledhetetlen egységére.
„Szűnni nem akaró”. Elkezdem sorolni: például egy ilyen ovációra vágyik a színész, akinek ugyancsak hasonlóan jellemezhető a jelenléte a számára jóval hitelesebb élettérnek tekintett színpadon - a protekcióm Edward Norton első Oscar-díjáért is szüntelen. Alapjaiban a történetet is a végeláthatatlan hangulatingadozások jellemzik, ami tekinthető egyfajta sikerreceptnek is: idén a leglehangolóbb dolgok már nem egyszer formáltak könnyedebb hangvételű jeleneteket (például a Gone Girl ezért is volt valahol mélységesen ijesztő), és ez itt sincs másképp - már ha alapból kézenfekvőnek veszed az elsőtől az utolsó képkockáig repkedő fantáziákat. Azonban amire a leginkább jellemző ez a folyamatosság, az Emmanuel Lubezki fényképezése, amely nem egy múltidézés Hitchcock iránt, hanem inkább egy roppantmód fontos eleme annak, hogy értelmezni tudjuk a lényeget – ezért is bocsássatok meg ködös fogalmazásomért, mert úgy hiszem, bármiféle konkrétum e kapcsán elvehet egy hangyányit a film meglepő erejéből.
A legeslegmeglepőbb azonban minden olyan gondolat, ami az „önmegvalósítás”-ról született – de ez a meglepetés azonban a legvitathatóbb is egyben, ugyanis a központi filozófiát képező „mit jelent boldognak lenni?” nem minden téren hagy maga mögött egymás vállát megragadó, elégedetten kántáló népeket. Ami alapjában véve nem probléma: karrier és család, színész és kritikus, vagy éppen Hollywood és Broadway viszonyára/ellentétére mindenki máshogy tekint, és ez a valóéletben is így történik. De emiatt is érzem azt, hogy néhol határozatlanok a film álláspontjai, melyek igazán lehettek volna oly mélyen gyökerezők, mint amilyen a megoldás is lett végül. Kár, hogy egy-két ilyen szál szimplán megáll az aktuális események kifigurázásánál, de egyrészt ez nem markánsan jellemző, másrészt inkább valami fontosabbnak terítenek meg.
Hogy minek is? Annak, hogy legbelül megértsd (sőt, átéld!), mit is jelent igazán Birdman-nek lenni, e felismerésig pedig egy iszonyatosan szórakoztató szárnyaláson át vezet az út, melyet nem csak a vizualitás és a zene, hanem az év egyik legjobb színészgárdája is kézenfogva kísér. 9/10
