„Ha a számításaim helytállóak, amikor eléri a 88 mérföldes sebességet, csodát fogsz látni, fiú.” 

Magasságos egek! Nagyjából 5 éves lehettem, amikor megismerkedtem Robert Zemeckis csodájával, a Vissza a jövőbe első részével, méghozzá a jó öreg VHS kazettán. Azonban a film iránti rajongásom itt még csak annyit jelentett, hogy kikapcsoltam 15 perc után, mert úgy véltem, hogy ez nem az a film, amit nekem készítettek, és hiába mondták szüleim, hogy repülő autó van benne, valahogy nem érdekelt a folytatás. Aztán jött a televízió, ahol leadták a filmet, és a reklámok ellenére is végig ott ültem a képernyő előtt. A filmet csodáltam, a Vissza a jövőbe pedig az évek során a kedvenc filmem lett, amit reggel, délben, este, tavasszal vagy télen, mindig bátran szedek elő, mert tudom, hogy századjára is olyan élménnyel fog gazdagítani, amit másik filmtől nem kapok meg, még akkor sem, ha több cím is bekerült az elmúlt évek alatt a kedvenceim közé. A Vissza a jövőbe örök!

Marty McFly egy átlagos fiatalnak néz ki, ám barátja, az őrült tudós már egy kicsit nehezebb eset. Ugyanis a Doki egy plutónium meghajtású időgépet készített egy DeLoreanből. Ez mind szép és jó, de azzal az aprósággal sem ő, sem pedig Marty nem számolt, hogy az időgép kipróbálása közben a plutóniumot „eladó” terroristák rájuk rontanak, hogy fenekestül felforgassák az eseményeket. A Dokit lelövik, Marty pedig beül az időgépbe, a következő állomás pedig 1955…

„1,21 Gigawatt??!!”

 Láttam már néhány időutazással foglalkozó filmet, de még a mai napig nem találkoztam olyannal, ami jobban szórakoztatott volna, mint a Vissza a jövőbe. Ami csupán azért nagy szó, mert Robert Zemeckis filmje egy percig nem veszi komolyan magát, és egy másodpercre sem megy bele olyan elméletek gyártásába, amely mély gondolkodásra késztetné a nézőt. Zemeckisnek sikerült egy olyan laza és stílusos kaland-vígjátékot összehoznia, amit sci-fi köntösben tudott tálalni, és természetesen minden egyes elemből pont annyit adott hozzá az alkotáshoz, hogy az tökéletesen tudjon működjön. Igazság szerint ez a film azért nagyszerű, mert egyszerű. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a töménytelen mennyiségű dialógus, amiket hallhatunk a játékidő során. Szinte nincs olyan információ, ami ne utalna egy már megtörtént vagy még meg nem történt eseményre. Minden mondatnak van eleje és vége. Nincsen mellébeszélés, csupán a tények. A Vissza a jövőbe az egyetlen film talán, amelyiknek jól áll a szájbarágás, és a már felhasznált jelenetek, szövegek újrázása (ezt ugyebár a folytatásoknál is megtapasztaljuk). És itt nem a rajongó beszél belőlem, mert ennél a filmnél tényleg nincs izzadságszag, mert minden olyan gyönyörűen gördül a célja felé, mint ahogy azt Zemeckis megálmodta. És ez nem egy rémálom, hanem a világ legtökéletesebb álma, amit egy filmrendező elképzelhet.

Ugyanakkor nem csak Zemeckis-t vagy Bob Gale-t kell kiemelni, hanem szinte mindenkit, aki a filmen dolgozott. Minden momentum, jelenet azt sugározta, hogy egy lelkiismeretes társaság munkálkodott azon, hogy elkészüljön minden idők egyik legegyedibb, legstílusosabb, leghangulatosabb, és legjobb filmje. A főszerepre épp ezért kellett két kiváló színészt szerződtetni, olyanokat, akik nem csak eljátsszák a karakterüket, hanem magukévá is teszik. Nem is csoda, hogy mind Christopher Lloyd és Michael J. Fox életében is a Vissza a jövőbe trilógia jelentette a legnagyobb durranást, és ha a két színész szóba kerül egy beszélgetés során, akkor nem más filmeket fognak felidézni a legtöbb esetben, hanem ezt, és ez nem negatív kritika a karrierjükre nézve, hanem dicséret, mert ritka, amikor valaki/valakik ennyire tökéletesen tudják életre kelteni az író által megálmodott figurát. Az meg már csak plusz adalék nekünk, magyaroknak, hogy Rudolf Péter és Rajhona Ádám adták a hangjukat a két karakterhez. Az egyik legjobb szinkron, amit valaha is hallottam. 

„Tejet kérek! CSOKISAT!!!”

Továbbá ritka, amikor egy filmnél minden klappol, és ritka, amikor bő 30 év után is jeleneteket, párbeszédeket, és zenéket elevenítünk fel, mert ezek mind azt jelentik, hogy egy filmtörténeti remekművel találkoztunk. És igen, most elsősorban a zenékre gondolok, amik olyan hangulatot teremtettek a filmhez, ami nem csak, hogy ízig-vérig 80-as évek, de maga a mennyország egy filmszerető embernek. Gondolok itt Alan Silvestri és Chris Hayes főcímzenéjére, vagy Huey Lewis – Power of Love című számára, illetve a Back in Time-ra, és a film legnagyobb dobására, a Chuck Berry - Johnny B. Goode feldolgozásra. Rengeteg, megszámlálhatatlan coolság jellemzi az alkotást, ami méltán vált sokak kedvencévé.

A Vissza a jövőbe a 80-as évek, és az egész filmtörténelem egyik legjobb filmje (számomra pedig egyértelműen a legjobb), egy örök klasszikus, egy kultmozi, és egy kiváló trilógia első része. A nyáladzást ezennel be is fejezném, mert tartalékolni kell még a folytatásokra is, de annyi biztos, hogy egész nap lehetne beszélgetni erről a filmről. 10/10