Stephen Hawking személyét valószínűleg senkinek sem kell bemutatni. Ő az a brit tudós, aki hihetetlen mentális és lelki erőről tanúbizonyságot téve, a mozgást örökre, végérvényesen ellehetetlenítő betegsége ellenére évtizedek óta a tudomány élvonalában van, közelebb hozta az átlagemberhez a kozmosz és a létezés fizikájának megértését és a mai napig aktív közszereplő és tudós. Első feleségéről Jane Hawking-ról nem esik annyi szó, pedig nélküle valószínűleg Stephen sem járhatta volna be azt az utat, aminek a végén - amellett hogy a tudomány halhatatlanjai között emlegetjük - a neve örök hivatkozási alap marad, ha az emberi küzdeni akarásról van szó. Pedig a Jane Wilde néven született hölgy ezt épp úgy kiérdemli.
És A mindenség elmélete mindent meg is tesz, hogy felhívja a figyelmet erre az érdemre. Persze nem véletlen ez a szemléletmód, hiszen a film alapjául Jane Hawking: Utazás a végtelenbe című memoárja szolgált. Szóval félreértés ne essék: ez a film nem Stephen Hawking tudományos zsenijének kibontakozásáról és ezzel párhuzamos testi leépüléséről szóló életrajzi dráma, hanem első feleségével való egymásra találásuk és közös küzdelmük története, melynek elsősorban a Felicity Jones által csodálatosan megformált asszony a főszereplője. Alakításában minden benne van, ami a valódi Jane Hawking lelkében lejátszódhatott három évtized alatt: szerelem, ragaszkodás, boldogság, dac, kétségbeesés, összeroppanás, csalódás, elfogadás (nem feltétlenül ebben a sorrendben). A még csak 31 éves színésznő talán első kiugró kritikai sikerét érte el ezzel a filmmel, szép jövő állhat még előtte, amin a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-jelölés (hát még egy esetleges győzelem) sokat lendíthet.
Nem véletlen, hogy a hölgyről áradozom és nem a friss Aranyglóbusz-díjas Eddie Redmayne-ről, hiszen nálam abszolút Felicity Jones vitte a prímet, ami persze nem kisebbíti a szinte az ismeretlenségből felbukkanó angol színész érdemeit, akinek alakításában szintén nem lehet kivetnivalót találni. Ahogy elmondható ez a film egészére, a színészektől kezdve, a forgatókönyvön át (a cselekmény egy pillanatig sem ül le, nem válik unalmassá, helyenként remek poénokkal operál) az operatőri munkáig (hangulatos és érzékletes képsorok és beállítások sokasága támasztja ezt alá). Egyedül talán a zene az, ami helyenként átlépi a giccs határát (naná, hogy díjazásra került az Aranyglóbuszon!), de összességében elmondható, hogy sikerült egy nem mindennapi valós szerelem történetét a túlzás hibájába való esés nélkül átadni a nézőknek. 8/10