Szerencsés vagy nem szerencsés helyzet, de annyi biztos, hogy a Fargo sorozat felé semmiféle elvárást nem támasztottam, hiszen a Coen-tesók által készített film az első megtekintés után egyáltalán nem került be a kedvenceim közé. Sőt, leginkább csalódásként tudok visszatekinteni rá, mert a klasszikus kultstátusz jelzők után egy kicsit többet vártam tőle, de végül nem kaptam meg. Hiányzott az a kis apróság, hogy magával ragadjon a történet, és már-már megszállottja legyek a filmnek, hogy utána átélhessem azt, hogy milyen szuperlatívuszokban beszélni a Fargo-ról. Így január vége felé közeledve viszont már tudom, hogy milyen érzés… hála a sorozatnak.
Sokáig csak szemlélője voltam a Fargo sikerességének. Dicsérték itt, dicsérték ott, de nem vitt rá a lélek, hogy belekezdjek (egyértelműen a csalódásként megélt film miatt). Aztán jött egy díjkiosztó, nevezetesen a Golden Globe-gála, ahol a Fargo lemosta a nálam az év sorozata díjat elnyerő True Detective-et. Ezek után már nem volt megállás, meg kellett tudnom, hogy mit tud ez a sorozat, hogy a majdhogynem tökéletes TD-t így elverte. A pilot epizód végeztével már minden világossá vált. A Fargo is egy kivételes sorozat, és már meg tudom érteni azokat, akik ezt látták jobbnak.
Adott egy csendes kisváros, átlagos emberekkel, fegyvert alig látó rendőrökkel. Egy nap azonban gyilkosság történik. Az áldozat és a gyanúsított személye is komoly kérdéseket vet fel. Ki képes erre? Miért itt, ebben a városban? Persze, ahogy telik az idő, úgy válik egyre kesze-kuszábbá az egész történet, és alakul át az egész város egy félelemmel átitatott közösséggé…
Fehér, hófödte tájak, szürke hétköznapok, és egy csipetnyi Coen-féle varázs. Egy olyan kisváros történetébe csöppenünk bele, ahol az idő is lassabban telik, mint máshol. És ez egy nagyon fontos elem a Fargo sorozatban. Pofátlan tökéletességgel adja át az egész széria a helyszín adta hangulatot, amihez Jeff Russo melankolikus zenéje is tökéletesen passzol. Egy lassú, de ennek ellenére rengeteg történéssel operáló történetet kapunk az íróktól, akik már az első részben feltárják azokat az apróságokat, amik majd a későbbiek során végigkísérnek bennünket. Itt nincs rejtély a néző előtt, legalábbis nem olyan szinten, mint egy Viharszigetben, Hatodik érzékben vagy éppen a TD sorozatban. Egyedül a szereplők azok, akik kénytelenek keresztülszenvedniük magukat az akadályokon, melyek kereszttüzében ott van a két gigász, Billy Bob Thorton és Martin Freeman. Egyértelműen ők uralják a képernyőt, és ők azok, akik teljes erővel tolják előre a történéseket, hogy végül eljussunk ahhoz a ponthoz, ahol a Fargo a mennybe jut. Természetesen a többi szereplőre sincs panasz, kezdve Colin Hanks-től egészen Allison Tolman-ig.
A TD-vel ellentétben itt nem azon kell izgulnunk, hogy vajon mi fog történni a jövőben, ki lesz a gyilkos, hogyan oldják meg a rejtélyt. Itt nem a néző rakja össze első sorban a puzzle darabokat, hanem a karakterek. Ennek ellenére rendkívül sok fordulattal operál a történet, még akkor is, ha a két fő karakter útját szinte kívülről lehet fújni. Azonban a köztes csavarok, az új szálak behozatala, a karakterfejlődések tökéletes kivitelezése arra késztetik a nézőt, hogy egy pillanatra se vegye le a szemét a képernyőről. Az évad során nem volt olyan epizód, ahol ne történt volna valami WTF jelenet, ami után ne akartad volna azonnal indítani a következő részt. A Fargo egy olyan utazás/kaland, amiről a pilot után tudod jól, hogy nagyjából hogy fog végződni. Az egész móka sava-borsa azonban az, ahogy eljutsz A pontból B pontba. Épp ezért a végjáték már kevésbé lesz annyira fontos, mint az eleje és vége közti időszak. A végén úgyis felkerül az i-re a pont, ami egy jó nagy adag szomorúsággal lesz megfűszerezve. Most persze sokan azt gondoljátok, hogy elspoilereztem az egészet, pedig tévedtek. Épp ezért álljatok azon nyomban neki a sorozatnak, mivel a szórakozás garantált! 9/10