Íme három, általam az utóbbi időben megtekintett film rövid véleményezése, melyeknek közös jellemvonása, hogy az alkotók többre hivatott elgondolásának kidolgozásába, más-más léptékben ugyan, de mindegyiküknek beletört a bicskája.

Az origó

Mike Cahill filmje tipikusan az a fajta alkotás, ami sokat ígér, ugyanakkor keveset nyújt a nézőknek. Olyasféle film, amiről az alkotók biztos azt gondolták, hogy valami nagyon okos, mélyértelmű és eredeti dolgot hoztak létre, pedig valójában ötlettelen és felszínes az egész. Holott a tudomány kontra spiritualitás téma még mindig lehetne az eredeti mondanivalóval megfűszerezett merész vállalkozások táptalaja, de ha egy csapnivaló forgatókönyvhöz csapnivaló rendezés és még csapnivalóbb színészi teljesítmények társulnak, abból ritkán sül ki bármi értékelhető, hiába az ígéretes alapkoncepció. Még inkább igaz ez, ha az ötletes elgondolás kibontása az 1 és 3/4 órás játékidő utolsó 30-40 percében kerül csak terítékre, addig csak csapongó, tévútra terelő, irreleváns jelenetek sorát kapjuk és végén is az izgalmas témának épp csak a felszínét sikerül megkapargatni. Ha két szóval kéne jellemeznem az I Origins-t nem lenne nehéz dolgom: átverés és fércmű.

4/10

A titkos ablak

Stephen King műveiből ritkán születnek a Ragyogáshoz vagy A remény rabjaihoz hasonló maradandó alkotások (legutóbb a Carrie újbóli feldolgozása sikerült elég vérszegényre), ez a 2004-es film is inkább felejthető, mint gyenge. Talán az alapkonfliktus túl gyors felvázolása, a remek hangulat, a főszereplők kiváló alakítása és a mindent belengő feszültség gyors arcunkba robbanása az okozója, hogy sem a néző érzései, sem maga az alkotás nem tud újabb szintre lépni a későbbiekben. Így a film utolsó harmada óhatatlanul ellaposodik, hogy aztán - immár teljesen feszültségmentesen - egy mára teljesen elcsépelt és sajnos túl korán kikövetkeztethető fordulattal adjon magyarázatot a rejtélyre. Nehéz ítélkezni az alapanyagul szolgáló novella ismeretének hiányában, amennyiben film hűen követi azt, sok szó nem érheti a ház elejét, mégis úgy érzem a remek kezdést követő lagymatag végjáték nélkül ez a film is több lehetett volna egy középszerű thrillernél. Ugyanakkor a szerepeikben lubickoló Johnny Depp és John Turturro miatt bárkinek érdemes egy próbát tennie vele.

6,5/10

Kényszerleszállás

Nagyon megosztó véleményeket lehet olvasni Robert Zemeckis 2012-es filmjéről, én ezúttal a pozitív oldalt képviselem. A film legnagyobb erőssége egyértelműen Denzel Washinton, akitől már megszokhattuk, hogy bármilyen szerepet hibátlanul képes eljátszani, mégis számomra Whip Whittaker kapitány általa történő megformálása elementáris, áll-leesős élmény volt. Ha már a forgatókönyvírók elfelejtettek fejlődéstörténetet írni egy masszív alkoholista karakternek, Denzel ezt a statikusnak tűnő figurát is olyan morális, lelki hullámvasútra ülteti fel játékával, amihez képest a film eleji fel- és leszállás kutyafüle. Persze utóbbi jelenetek a maradandóbbak, egészen pazar módon kivitelezettek, amit mindenki dicsér és ami alatt garantáltan mindenkinek a torkában dobog a szíve. Ez Zemeckis bravúrja és hibája is egyben, hogy ilyen hibátlan, mozgalmas és erős felütés után képes a főhősünket még másfél órán át a posványban várakoztatni, hogy aztán két kurta jelenettel adja meg az elkerülhetetlen feloldozást. A valóban hiányérzetet keltő "történet-nem-vezetés" ellenére, Denzel Washington játéka és a repülős jelenetek kivételes energiája miatt számomra a film mindenképp pozitív megítélésű.

7/10