Köszöntök Mindenkit! Tőlem elsősorban a 90-es évek filmjeire számíthattok, valamint igyekszem felkutatni az alulértékelt darabokat a kétezres évekből is. Előtte azonban pár generációsfilmet veszek végig. Minden adott lesz a retróhoz, kezdjük is a videokazettákkal!

Álmomban sem gondoltam volna, hogy a videokazettákat, amelyekből még mindig számtalan sorakozik a polcomon, hamarosan egy róluk szóló dokumentumfilmben fogom viszontlátni. Pedig mennyire nyilvánvaló! Habár a DVD még mindig az egyik legnépszerűbb adathordozó, lassan őt is kiszorítja a Blu-Ray, de inkább a streamelés. Nincs mese, a videokazetta egy letűnt kor darabjának számít. Josh Johnson filmjében a nosztalgia csak járulékos adalék.

Mondhatni megkapjuk a téma teljes körű lefedettségét. A kötelező technikai bevezetőn át egy kitekintést is láthatunk a piac jelenlegi helyzetére, jövőjére és nem utolsósorban releváns fontosságára nézve. Megtudjuk, hogy hasonlóan a Blu-Ray és a HD harcához, a Betamax és a VHS közül miért az utóbbi került ki győztesen és hogyan befolyásolta ez a filmekhez való hozzáállásunkat. Hiszen a most felnövő generáció szinte mindent készen kap. Nemhogy nem kell a televízió műsorstruktúrájához alkalmazkodniuk, de a Netflix korában (és most elsősorban az USA-ról beszélek) sokan már a filmek digitális rögzítésével sem bajlódnak. Ez közel sem volt mindig így. A rendező felismerte, hogy a mostani húsz-harminc éveseknek egy efféle dokumentumfilm óriási nosztalgiaáradattal is bír. Sokszor mondjuk, hogy régen minden jobb volt, pedig ennek több szempontból az ellenkezője igaz. Mégis mi, akik a kazetták társaságában nőttünk fel, a mai napig párás szemmel gondolunk vissza arra az időre, amikor még vissza kellett tekerni a szalagokat mielőtt a tékába vittük őket, a 4:3-as képarányra, a filmek sokszor borzasztó minőségére. A szalagok hamar koptak, gyakran bekapta őket a lejátszó, de szerettük őket. És vannak akik még most is egyenesen rajonganak értük. A filmben láthatunk pár őrült fickót, akiket egyszerre megvethetünk, de csodálhatunk is fura szenvedélyükért. Példának okáért álljon itt egy hölgy, aki a kazettákat a tokok színei szerint rendezte el, vagy egy srác, akinek horrorgyűjteményében több, mint nyolcvan film van, ami a Halott, Halál, vagy Halálos szóval kezdődik (kép).

Két rétege van alapvetően a filmnek, és választani sem lehet, hogy melyik az érdekesebb. Egyfelől továbbépíti a nosztalgiával erősen átitatott kazettakultuszt: láthatunk interjúkat borítókészítőkkel, gyűjtőkkel, házi gyártású filmek készítőivel stb.; másrészt ugyanezek az emberek a VHS társadalmi hatásairól is beszélnek, így a kettő végül is összekapcsolódik. Gondolok itt azokra a dolgokra, hogy mit jelentett akkoriban hazavinni a filmeket és bármennyiszer megnézni; hogy ezek után nem kellett szégyenszemre bemenni egy pornómoziba; arra, hogy az elérhetőség fontosabb volt a minőségnél meg arra is, hogy 20-25 éve egy egyenesen videóra készült filmből is lehetett blockbuster. Elhangzik az is, hogy az emberek a filmkészítés lehetőségét egészen addig meghagyták a szakiknak, amíg rá nem jöttek, arra hogy a videokamera segítségével saját maguk is forgathatnak. Ekkor fogalmazódott bennem az, hogy miért tartanak ott a nagyszabású hollywoodi blockbusterek ahol most. Miért vannak telenyomva nagyon sokszor öncélú speciális effekttel. Bár, ha a mai technológiát nézzük, nagyon sok ember számára elérhetőek egészen profi filmvágó és effektelő programok, de olyan szintű munkára, mint amiket a stúdiókban használnak, még egyik sem képes. Viszont egy húszéves film effektusait akár lazán elkészíthetjük otthon is. Szóval Hollywood mindig minimum két lépéssel az elérhető eszközök előtt állt és áll, ezért nem a filmek iránti alázat, sokkal inkább a bizonyítási vágy él bennük. Az előbbit jobb, ha a függetlenfilmesek között keressük. De ez egy külön téma lenne. A lényeg, hogy Johnson filmje egyszerre képes szórakoztatóan mesélni és felnyitni a szemünket. Hiszen mennyi, de mennyi digitalizálatlan kincs, amatőr, vagy egyenesen kazettára szánt alkotás várja, hogy felfedezzék!

A sajátos hangulatú film (melyet egy elég fura stílusú fel-felcsendülő szintipop is fokoz) zárlata kissé felemásra sikerült, talán itt koncentrálódik leginkább a tanulsággal vegyes nosztalgia, a nosztalgiával vegyes tanulság. Előre tekintsünk, vagy vissza? Úgy tűnik, most vagyunk egy átmeneti korban, amikor döntenünk kell, hogy a streamelésre hagyatkozunk, vagy a polcunkat töltjük fel a még elérhető termékekkel. Egy azonban biztosnak látszik: olyan technológia, ami húsz évig folyamatosan uralta a piacot már soha sem lesz. Ez volt a videokazetta. 9/10