Úgy tűnik, Xavier Dolan karrierje most futott le egy kört. Ha jobban belegondolunk, 5 év alatt kihozott 5 filmjével, ráadásul a francia ajkú kanadai alkotó 26 esztendős életútjával számolva még ha a tempó roppant dinamikus is, de munkássága nem ölel fel valami komoly időtávlatot, tehát nem volt nehéz végigmenni ezen a körön. A nyíltan meleg rendező jellegzetesen olyan kapcsolatokat mutat be a nagyérdeműnek, melyek néha az ő életéből is merítenek elemeket - nem hétköznapiakat, sokkal inkább problémásabb, már-már beteges féléket. Ez utóbbi jelző mentén született meg talán legismertebb műve (legalábbis itthon), a tavaly Titanic-versenyfilmként vetített Tom a farmon, amely ugyan nem művészi, és még inkább nem közönségbarát, de talán pont annyira tudja hol a helye, és képes magát kevésbé komolyan vetetni nézőivel, hogy értelmes érzelmektől megcsupaszított, mégis érző bábui, túlzásba vitt filmes eszközei (főleg a MINDENHOL túltolt feszültségkeltés, pláne a zenei aláfestés terén) végtére is egy érdekes játék részei voltak - még ha az abnormális sokkal inkább ideillőbb kifejezés.

Nem úgy a Mommyban, Cannes tavalyi díjazottjában (Zsűri díja, a fesztivál harmadik legrangosabb elismerése), ahol ismét anya-fia viszony került terítékre, pont, mint első filmje, a Megöltem anyámat alatt. Mondtam, körbeért a világ, még az anyát is újracastingolták Anne Dorval személyében, csak éppen szemszöget váltottak a dolgok: lényegében mindkét cím önmagáért beszél, még ha mindez nem is teljesen akkurátusan magyarázza meg, hogy most a fiú beszél az anyjáról, vagy fordítva. Mindenesetre 2009-ben sokkalta kirívóbb támadásokat kellett átélnie az anyának (annak ellenére, most viszont az intézetből kimentett fiú, Steven az, akit inkább kezelhetetlennek tűntetnek fel a körülmények, meg hát a hirtelen dührohamai. Pedig van mit orvosolni Die, az anya esetében is, aki egyedül ugyan aligha tud mit kezdeni ezzel a(z utolsó) lehetőséggel, de újdonsült introvertált szomszédja, a családja kötelékében teljesen életképtelen nő, Kyla, mindent megtesz ezért a párosért, és saját magáért egyaránt.

Hétköznapibb alakokat, egyszerűbb problémákat, és úgy általában egy klasszikusabb mozit ígért a felállás. Pedig eleve annyira külön világ ők hárman, hogy ez felőrli a köztük lévő viszonyt, de teljesen. A leglátványosabban ez a kommunikációban mutatkozik meg: nehéz a közös nevezőre jutás, de még inkább megértetni önmagukat a másikkal, főleg, mert értékrendileg nem képesek egy szintre jutni. Nyilván Die helyezkedik el középen ebben a tekintetben, aki az agresszív Stevennek másokat, a félénk Kylanak pedig önmagát segíteni megérteni, illetve megértetni, eme nagy törekvések alatt azonban Die szinte féktelenül összepréselődik. Persze közrejátszik, hogy fián kívül sem munka, sem pedig férfi nincs már, aki esetleg mentőövet tudna nyújtani, de valljuk be, még mindezeket birtokolva sem könnyű menekülni a ketrecből, amit az 1:1-es képarány hivatott képviselni, és nem csak ők, hanem te is várod már, mikor szélesedik már ki ez a világ. Továbbá ez a formátum eleveníti fel leginkább a régi családi videók hangulatát: mintha azt sugallná, igen, térj be hozzánk bátran, itt, ebben a káoszban élünk mi, csak éppen szabadulni nem tudunk belőle, és téged sem engedünk tovább. Fullasztó a házon belül játszódó jelenetek nyilvánvaló többsége, és a külvilág szabadsága sem hozza el mindig a várva várt önfeledt nyugalmat (még ha hármójukon kívül a többi karakter, de olykor még Kyla is csupán elenyészően törtrésznyi súllyal bír), mert minden mozzanat magával hoz valamit, ami később is csak belülről rohasztja tovább ezt az elsőre ugyan gyógyulni látszó, valójában mégis tartós kálváriát.

Azonban hülye lennék bárkit is elüldözni az események vonzáskörzetéből, sőt kívánom, hogy a felszínen ücsörgő megannyi apró öröm akit tud, rántson be csak nyugodtan, mert amit Steven és Die átél, minden, amit jelenteni tudnak egymásnak, az év egyik legsokkolóbb katarzisát lesznek képesek megidézni. Ez a fajta anya-fia kötelék talán olyan, mintha valaki fogta volna a Boyhood éveket átívelő, terjedelmes viszonyát a két családszerep között és megfertőzte volna valami örökös, sokkal ijesztőbb feszültséggel. Még ha a két alkotás már csak eltérő időfolyamukban vagy mindennapiságukban sem említhetők egy lapon, pont hasonló mód lehet elmerülni a gondtalan, akár bennünk is kellemes emlékeket felidéző képkockáikban, mint amennyire bele lehet fulladni tragédiáikba. A Boyhood inkább az előbbi jelenetfüzérekben bővelkedik - ezáltal sokkal átélhetőbb -, a Mommy célja pedig az, hogy az utóbb említett csapásokat fokozza, mindezt úgy, hogy a legmagasabbra igyekszik repíteni, hogy utána a lehető legmélyebbre lökjön. Pedig az élénk színek, egy jól időzített Dido-szám, Antonie-Olivier Pilon játékának ritmikusan váltakozó, először mindent feldúló, majd utána megnyugvást keltő hangulathullámai, vagy akár a napokig (hetekig, hónapokig) garantáltan a fejekben és szívekben tomboló, Ludovico Einaudi-kísérte érzelmi beteljesülés magaslatai sem sejtetnek semmit ezekről a talán nem annyira váratlan, mégis megrendítő mélységekről.

Dolan (a kép jobb oldalán, miközben színészeivel diskurál) ezúttal nem (írott) része a szereposztásnak, tehát feltételezhetnék, hogy ez a történet most nem őróla szól. Mégis, nézz utána a 21. századi fiatal művészek egyik legfontosabb alakjának (ismét felhívnám a figyelmet életkorára), és tekintsd meg régebbi alkotásait, mert utána már teljesen nyilvánvalóvá válik: a Mommy pont ugyanúgy az ő története is. Hiába tűnik tőle kiforrtnak, és pont ezért szokatlannak az anyaszerep újragondolása, a nyilvános önsajnálkozás önutálatba torkollása, vagy úgy önmagában ez az eddigieknél jóval kevésbé extravagáns élethelyzet, csak mert nem őt látom beszélni, cselekedni és érezni, nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy igenis ott van, akarva-akaratlanul a történésekhez kapcsolom, végtére is egy karriert épített fel erre. Nem is bánom, mert az ő jelenléte meggyőzőbb, mint eddig valaha. 9/10