Egy, a sztálini Szovjetunióba helyezett történelmi krimi önmagában is izgalmasan hangzik, és ha egy olyan jól csengő színészgárdával felálló filmről van szó mint esetünkben, az biztos sokak érdeklődését (köztük az enyémet is) jóval a bemutató előtt felkeltette. És bár az élmény felemásra sikerült, a mindent lehengerlő atmoszféra és Tom Hardy újabb nagy alakítása sokmindenért kárpótol minket.

Lev Gyemidov (Tom Hardy) árva fiúból lett háborús hős, majd a titkosrendőrség magasrangú tisztje. Mikor gyönyörű feleségét, Raiszát (Noomi Rapace) gyanúba sodorja egy általa elfogott szakadár vallomása, Lev nem hajlandó bemártani kedvesét, ezzel vállalva, hogy kiesik a Párt kegyéből, elveszíti rangját és párjával együtt száműzik a távoli Volszk iparvárosába. Ilyen körülmények között próbál a helyi rendőrfőnök, Nyeszterov tábornok (Gary Oldman) segítségével felderíteni egy régóta tartó gyermekekgyilkosság-sorozatot, melyet a Párt "a Paradicsomban nincs gyilkosság" elve alapján igyekszik eltussolni. És igyekszik Levéket megakadályozni céljuk elérésében, az őket Moszkva és Volszk között oda-vissza üldöző Vaszilij (Joel Kinnaman), Lev korábbi szadista kollégájának képében.

Hiába a sok izgalmas fordulatot ígérő feszült történet, a krimi-vonal sokkal kevésbé sikerült szórakoztatóra, mint a szovjet diktatúra megjelenítése 1953-ban. Prága tökéletes Moszkvaként, ahogy a cseh fővárostól nem messze található Králuv Dvur is Volszkként. A szereplők ruhái, a külső és belső terek díszletei egytől-egyig hitelesek, látszik, hogy az alkotók mindent bevetettek, hogy abszolút autentikus környezetet teremtsenek filmjükhöz.

Persze a Szovjetunióban uralkodó közhangulat bemutatására nem elég a jól eltalált díszlet és forgatási helyszín. A színészek, a rendezői munka és a fényképezés kiválósága nélkül nem sikerülhetett volna ilyen mélységekben megmutatni a szovjet diktatúrában általánosan jelenlévő elnyomást és rettegést. A rendszer korábbi eszközeként ezzel néz szembe Lev, akit Tom Hardy hibátlanul formál meg, alakítása érzésem szerint kissé rá is telepszik a filmre, kisugárzása néha igencsak elnyomja kollégái jelenlétét.

Akikre pedig szintúgy nem lehet panaszunk, Noomi Rapace érzékeny alakítást nyújt, míg Joel Kinnaman egészen remekül hozza a kicsinyes vágyaktól fűtött, pszichopata tisztet. Talán csak Gary Oldman-en figyelhető meg némi fásultság (ami a felvett orosz akcentus helyenkénti elerőtlenedésén is megfigyelhető, de erről később), Vincent Cassel, Paddy Considine, Fares Fares és Jason Clarke is képesek mélységet adni karaktereiknek kisebb mellékszerepeikben.

Csak épp a gyilkosságok felgöngyölítése, a nyomozás folyamata az, ami kevésbé működik jól, néhol logikátlanságok, néha némi összecsapottság érhető tetten ezen a vonalon a történet előrehaladtával. Az akcójelenetek is az élvezhetetlenség határát súrolják, hála a követhetetlenül rángatózó kézikamerának és az egyébként elég bénán megkomponált verekedéseknek, melyek annyira naturalisztikusak akarnak lenni, hogy a mocsokban birkózáson és a közelről bevitt ütéseken kívül nem marad szinte semmi.

Sok helyen visszatetszést kelt, ha angolul megszólaló színészek idegen akcentust vesznek föl, én ebben a filmben egyáltalán nem éreztem bántónak ezt az elemet. Bár jól érzékelhető az akcentusok színészenként eltérő erőssége és hatásossága, de Gary Oldman kivételével senki sem esik ki látványosan a szerepéből. Tom Hardy ezen a téren is viszi a prímet, mellé Vincent Cassel ér még föl, kettejük minden szavát élmény hallgatni a fülbemászó, ízes-vaskos orosz akcentus miatt. A többiek visszafogottabban, de egyenletesen jól tartják fennt beszédükben az idegen kiejtést.

Summa summarum, a 44. gyermek kiváló lehetőség azoknak, akik bármikor vevőek egy elnyomó történelmi rezsimben való élet bemutatásáról szóló filmre. És, bár az izgalmaktól nem fogjuk izzadva a karfánkat markolni, az előző szempont hibátlan teljesítése okán mindenképp érdemes a figyelmünkre Daniel Espinosa filmje. 

7/10