Mintha a múlt nagy mesemágusai, vagy éppen az ezredforduló Pixarja főzte volna ki a Holnapolisz bájitalát… csak kár, hogy nem tettek semmit ebbe a kotyvalékba. Nagyjából így lehetne összefoglalni Brad Bird és a Disney barangolását a múlt gyermektanodái tájékán, mely olyannyira be akar szippantani, hogy azt már nem is tudja feltétlen, miként is tudna a kezében tartani.

Brad Bird meséi egyszerű, de nagyszerű világokat tárnak fel, könnyű, de értékes tanulságokról regélnek, de legfőképp mindig olyan kontextusban bontakozhatnak ki, melyek gyermeki bájjal, de annál érettebb tartalommal vannak megáldva. Ugyan megeshet, hogy a közérthetőség jegyében ezeket a fabulákat kissé túlmagyarázza a hallgatósága, de ez is csak azt bizonyítja, hogy a gyermeteg felszínt – amin óriásrobottól kezdve szuperhősökön át akár ínyenc patkányokig bármi lépkedhet – könnyen beborítja a rajta elterülő üzenete, és hát mi másért is maradhatott tananyag például a Szuper haver, ha nem ezért?

A rendező ezúttal magát a filmtörténelem legnagyobb univerzumát passzolta, csak hogy bizonyítsa fantáziájának múlhatatlan erejét, egy eredeti koncepció formájában. A Holnapoliszra igenis sok maradt mindabból a varázsból, amely a 10-20 éves Disney-klasszikusokból ered, csak ezek az álmodozások inkább hasonlíthatóak egy olyan gyerekéhez, aki mindenért nyavalyog, csak azt nem tudja miért.

Pedig minden adott volt ahhoz, hogy igazán megfiatalodjak a film végére: George Clooney-t szinte 90-es éveket megszégyenítően érte a tipikus sorsfordító reveláció (és hát ki más tudná átadni ezeknek az éveknek a feelingjét, ha nem ő), amikor is egy lány (Britt Robertson) törekvései az ő fiatalkori ábrándjait idézi fel, amit Hugh Laurie titokzatos(nak tűnő) Holnapoliszában élhetett át. Még ez a szójáték is a VHS-mesék érájának ügyetlen, de játékos történeteit idézi fel, a nosztalgia gázpedáljára pedig tövig rátaposott a Disney, legyen szó a tipikus „főhős visszaemlékezik és mesél”-kezdésekről (na vajon győz a gonosz?), vagy akár a totál pofátlan önpromóról. Ez utóbbi, miután mindent egy Disneyland-attrakció ihletett, talán még kevésbé is tud bosszantó lenni, főleg, ha majd te is elérkezel a Disney-történelem sci-fi-szegmensét összegző jelenethez (ahol természetesen már Star Wars-ig update-elték a kínálatot). A gonosz ugyanúgy kitűnik a tömegből, mint régen, szándékai és motivációi ugyanúgy önzőek, mint bármikor, szóval igen, a felszín ennél jobban nem is lehetne maga a tegnap, ami felidézi mindazt, amiben felnőttünk.

Most már sejthetitek miért és mikortájt fuccsolhatott be minden: ott, ahol teret nyer a holnap. Holnapolisz városa, mint jövőkép, valamint annak felelős és tudatos generációjának fantazmagóriája maga a transformersi robot-moneyshot szinonimája. Ahonnan legalább ugyanolyan könnyű kizökkenni, mint hagyni magunkat beszippantani általa, mert amit Holnapolisz képvisel, az hagyján, hogy nem akképp felelős, mint ami elvárható lenne, de még csak annyira sem tudatos, hogy azt legalább leplezné valamivel. Arról nem is beszélve, hogy Lindelof nyilvánvalóan még akkor is képes hülyére venni nézőit, ha azoknak éppen nevelőcélzatú forgatókönyvet kell írnia. Van, hogy a kérdéseket már-már indiszkréten kerüli – mint amikor Brit Robertsson karaktere beindítja az őt megtaláló hírvivő robotlány (Raffey Cassidi) látszólag inaktív önvédelmi üzemmódját, merthogy túl sok kérdést tett fel neki – de az egyébként teljesen kivehető központi üzenetet is képes a végtelenségig inkonzisztens törmelékekre zúzni, amit talán csak fokozott Brad Bird tág, de pont ezért megfoghatatlan, jellegtelen képzelőereje. A hologram házőrző kutya volt a pont, ahol már végképp nem tudtam lenyelni azt, hogy "ez mennyire csúcs", mert egy hologram házőrző kutya nyilván minden, csak nem csúcs.

A Holnapolisz amúgy tényleg ékes eleme lenne a Disney aktuális retrospektív felhozatalának (pozitív példának lásd Banks úr megmentése), sőt 2015 egyik legjobb ’90-es kalandfilmje is lehetne, ha arra törekedett volna, amit már leírtam Brad Birddel kapcsolatban. Igazi ötletek nélkül mindez olyannyira csalódás, mint fellelni a kedvenc kazettádat a régi lomok közt, betolni a leporolt magnódba, és percenként panaszkodni a zajos kép miatt. 6/10