Úgy látszik, hogy az 1995-ös évben a csillagok állása is kedvezett a Dragon Ball névvel ellátott produkcióknak, hiszen nem sok hibát vétettek a készítők ebben az esztendőben. A Fúzió újjászületése után a Sárkány haragja is pontosan olyan színvonallal mutatkozott, amit egy rajongó elvár egy Dragon Ball-tól. Tökéletes harcok, tökéletes történettel ellátva.
Egy fura idegen hívja fel magára a figyelmet a városban. A célja, hogy kiszabadítsa az elfeledett hőst a palackból. Gohan és barátai meg is idézik a szent sárkányt, aki azonnal teljesíti a kívánságot. Tapion kiszabadul, ám azt ekkor még nem is sejtik Gokuék, hogy ezzel együtt egy veszedelmes gonosz is a világukra tör. Hildegarn haragja végzetes…
Valahogy így kéne kinéznie egy sorozat alapján készült egészestés rajzfilmnek/animének. Gyors felvezetés, érdekes új karakterek és egy óriási nagy csattanó egy zseniális utalással. A puzzle utolsó darabja is a helyére került, a készítők ugyanis mesteri munkát végeztek a – sokáig utolsónak hitt – 13. Z-movieval, hiszen Hildegarn személyében nem csak egy remek főgonoszt kaptunk, de egy olyan történettel is gazdagodtunk, ami egész egyszerűen odaszögezi a néző tekintetét a monitorra. A gonosz és Tapion kapcsolata zseniális, a későbbi Trunks meglepetés pedig feltette az i-re a pontot.
A Sárkány haragja igazság szerint van olyan jó, hogy ott legyen a legjobbak között, sőt… azzal se mond valaki hülyeséget, ha a legjobbnak tartja. Konkrétan minden összeállt, nincsenek üresjáratok, nincsenek felesleges vagy bugyuta részek. Csak egy eszeveszett tempóban haladó story, ami szemlélteti, hogy miért is olyan nagyszerű az egész Dragon Ball franchise. A végén pedig Son Goku megmutatja, hogy miért is ő a legnagyobb harcos az univerzumban. Egy szó, mint száz, a Sárkány haragja mondhatni tökéletes.
