2010-ben még csak félig, 2011-ben viszont már teljes egészében megkapta a rajongói sereg azt, amire már 2001 óta vártak, a nagy leszámolást, az igazi Potter vs Voldemort harcot! David Yates-t érte az a megtiszteltetés, hogy több sikeres epizód után az utolsó, kettévágott részt is ledirigálhatta és végre feltehette az i-re a pontot. Ha nem is hibátlanul, és nem is teljesen könyv hűen, de sikerült kihoznia egy olyan végeredményt az alapanyagból, ami filmként szinte tökéletesen működött, és élvezhetőség szempontjából igencsak a felső határt súrolta. Hosszú felvezetés, kevés üresjárat, és több epikus jelenet tarkította a végső, kétszer két órás játékidőt! A The End felirat pedig sajnálatos módon elkerülhetetlen volt, bármennyire is szerettünk a Roxfortba járni.

A bölcsek kövétől, a titkok kamráján át egészen a horcruxokig eljutottunk az évek során, és végre választ kaptunk arra, hogy miként lehet végezni a gonosz Voldemort nagyúrral. Egyetlen egy kérdés maradt már csak hátra, hogy sikerül-e hőseinknek a küldetés, avagy sikerül-e felülkerekedni a gonoszon a végső csatában. (Hogyne sikerülne… hisz a happy end nem maradhat el egy ilyen történetnél…)

Nem mondom, hogy könnyű dolga volt a stábnak, hiszen egy óriási franchisenak kellett megcsinálniuk úgy a lezárását, hogy az mind a stúdiónak, mind pedig a rajongóknak jó legyen. Legyen sikeres a pénztársaknál, legyen grandiózus és legyen annyira fogyasztható, hogy a legnagyobb könyvfanatikusok is csettinteni tudjanak a lezárást követően. A végeredményt látva pedig arra a következtetésre juthatunk, hogy többnyire sikerült véghezvinni azt a feladatot, amire Yates és a többiek leszerződtek. Rowling fantasztikus világát lezárták, a XXI. század egyik legnagyobb szériájának pedig pontot tettek a végére.

Miután két részre bontották a végső harcot, a játékidő kellemesen hosszúra sikeredett, így az első epizódban képesek voltak azt a kilátástalan helyzetet feltekerni a maximumra, amibe belecsöppentek hőseink. A varázsvilágban már senki nem volt biztonságban, senkiben nem lehetett megbízni, a nagyúr erősebb volt, mint valaha, a minisztériumot és az iskolát pedig már Voldemorték irányították. Épp ezért az egész film atmoszférája sötét és darkos volt, amiben úrrá lett a dráma és a félelem. Hőseink akciómentesen mentek ide-oda, lassan és komótosan csordogált a cselekmény, ám mégis olyan hatásosan mutatták be Yates-ék a végső fináléra felkészítő eseményeket, hogy önmagában is megállta a helyét a mozi. És bár tényleg érezhető, hogy az első Halál ereklyéi mozi csak arra szolgál, hogy felfújják a végén óriásit durranó lufit, a karakterközpontú megvalósítás a nagy csata előtt még közelebb hozta hozzánk a karaktereket. És ez így van rendjén, hiszen bármennyire is tudjuk, hogy mi lesz a vége a történetnek, lesz még sírás-rívás a későbbiekben, így még fontosabb, hogy szurkolni tudjunk hőseinknek.

Aztán jött az utolsó játékrész, a végső leszámolás, amikor már nem taktikázni, illetve bujkálni kellett, hanem előjönni a sötétből és felvenni a kesztyűt a gonosszal. David Yates közel állt ahhoz, hogy örökre megjegyezzük a nevét, de épp olyan közel állt ahhoz is, hogy elküldjük a fenébe. Persze nem hazudtolta meg magát, és a korábbi részekhez képest is képes volt fejlődni, és az angol eleganciával párosulva olyan kimért, valamint remekül megkomponált finálét rakott le az asztalra, ami nem csak, hogy egyszerűen lezárta a 10 éven át tartó kalandozást, de új szintre is emelte a Harry Potter-univerzumot.

A költségvetés természetesen az egekben volt, dollár milliók repkedtek a minőségi befejezés reményében, ám a Halál ereklyéi 2. része mégsem csupán a CGI-ről és a látványról szólt, hanem azokról a szereplőkről, akikkel együtt öregedtünk az évek során. Ergo Yates hiába vezényelt le lélegzetelállító csatákat, hiába tekerte fel a feszültséget a maximumra, a végső epizód lényege a karakterek beteljesedéséről szólt, arról, hogy Harry felülkerekedett Voldemorton, Piton múltja kiderült, (az egész széria csúcspontja!) a varázsvilág szereplői pedig megmenekültek. Rengeteg karakter, még több szál, de egy cseppet sem volt túlgondolva mindaz, amit Rowling és Yates kitaláltak.

Így végül megkaptuk azt a könnyes búcsút a szériától, ami bár iszonyú fájó volt, de mégis örömmel teli, hiszen a rengeteg dráma ellenére célba értünk, a gonosz pedig végérvényesen elbukott. Hosszú, változó, de rendkívül varázslatos 10 évnek lehettünk szemtanúi, és bár meghívót nem kaptunk a Roxfortba, de elmondhatjuk magunkról, hogy részesei lettünk a varázsvilágnak! Köszönjük J. K. Rowling, köszönjük Warner Brothers! Első rész 9/10, második rész 10/10!