Az ezredév végéhez közeledve volt valami a levegőben. Az Y2K miatt az emberek között felütötte a fejét egyfajta pánik: sokan valós problémának hitték, hogy a 2-es dátumválasztótól a számítógépek leállása világvégéhez fog vezetni. De még ha el is tekintünk ettől a félelemtől, annyi bizonyos, hogy a 2000-es évbe való átlépésnek megvolt a maga misztikussága. Egy új kezdete valami végét is jelenti. Ilyenkor érdemes megállni és megkérdezni magunktól, kik is vagyunk és merre tartunk. Ahogy az lenni szokott, a művészet erre a közhangulatra is reflektált és az, amit elénk tárt, nem túl pozitív. A dolog pikantériája, hogy ebben az időszakban születtek talán a legjobb, de mindenesetre a legemlékezetesebb filmek. Ebben a cikksorozatban azt fogom bemutatni, hogy az 1990-es évek végi amerikai filmekben hogyan jelenik meg ez a szorongással teljes hangulat. Ehhez az első alany a ’97-es A kocka című film lesz. Az összes rész itt lesz elérhető.

Az olasz felmenőkkel is rendelkező amerikai-kanadai Vincenzo Natali első nagyjátékfilmje egy óriási építményben játszódik. Egy meglehetősen brutális nyitójelenet után, a néző rögvest tanúja lehet, ahogy a baljóslatú szobákba való belépés felér egy orosz rulettel, ugyanis halálos csapdák várják az erre tévedőt. A szoba ablakai mind a négy irányból nyithatók, így a lépések száma igencsak megsokszorozódik. A film kezdetén öt ember találkozik egyazon helyiségben. Mindegyikük különböző szerepet tölt be a társadalomban: van köztük rendőr, orvos és eminens diáklány is. Ebben az izolált környezetben azonban mindez semmit sem ér: itt mindenki egyenlő, melyet a rabruhához hasonlatos öltözékük is kifejez. Egyedül a ruhába varrt név jelzi a különféle identitást, valamint azt, hogy bizonyára okkal kerültek ide. Erre azonban nem tér ki a film, a ’ki hogyan került ide’ viszont felmerül, melyet idővel felvált a menekülésösztön. Ehhez már csak egy eszközre van szükség, hiszen a csapdákat valahogy ellenőrizni kell. Okos írói húzásra vall, hogy a szerepek folyamatosan cserélődnek. A csoportdinamika alapján valakinek át kell vennie az irányítást, mely először egy szökött rab kezébe kerül. A rendőrnek tehát át kell adnia a stafétát egy olyan embertársának, melyet a külvilágban foglalkozása szerint üldöznie kell. A kezdetben működő terv összeomlani látszik: már nem lesz elég egy bakancs bedobásával működésre bírni az érzékelőket. Egy újabb és bonyolultabb kapaszkodó kell, melyet szereplőink a matematikában találnak meg. Így lesz a saját bevallása szerint teljesen átlagos életet élő szürke kisegér diáklányból a megoldás kulcsa. Csakhogy, mint mondtam, a helyzet folyton változik, s a minimalista történetvezetéssel operáló film egész a végéig meg tudja őrizni kiszámíthatatlanságát. A társadalom kivetettjei itt előtérbe kerülnek és fordítva. De hogy kapcsolódik a film a bevezetőmben említettekhez? A karakterekről lehull a lepel: a doktornő valójában paranoiás, a rendőr pedig sokkal agresszívabb, mint amilyennek mutatja magát. Őszinteséget csak néhányuk mutat, köztük egy cinikus szereplő, akiben a film talán leghúsbavágóbb gondolata fogalmazódik meg: van-e értelme egyáltalán kijutni, mikor odakint csak a végeláthatatlan ostobaság vár?

Natali filmje tehát beleillik az egzisztencialista filmek közé. Egyrészt felteszi a kérdést, hogy a folyamatosan változó paradigmák által uralt világban létezik-e egyetemes igazság (például a matematikában); másrészt, megéri-e előre vinni az emberiséget ebben a mérhetetlen butaságban? Válasz nincs, csak a hatalmas üresség. A néző tehát magára marad. A kérdések, amelyet felvet kiválóak vitaindítónak, mely a bravúros forgatókönyvnek köszönhető. A film ritmusa remek, a figyelmünk egy perce sem lankad. A rendezés egy elsőfilmeshez képest több, mint korrekt, csak az a borzasztó színészi játék ne lenne! De biztos vagyok benne, hogy tudatos döntés volt ismeretleneket mozgatni, hiszen kevésbé tudunk azonosulni velük. Egy népszerű színész már a korábbi szerepe alapján is beazonosítható, itt viszont nem fekete-fehérek a karakterek. A teljesen átlagos karakterektől magvas filozófiai gondolatokat sem célszerű várni, és ez pontosan így reális. 7/10