Az ezredév végéhez közeledve volt valami a levegőben. Az Y2K miatt az emberek között felütötte a fejét egyfajta pánik: sokan valós problémának hitték, hogy a 2-es dátumválasztótól a számítógépek leállása világvégéhez fog vezetni. De még ha el is tekintünk ettől a félelemtől, annyi bizonyos, hogy a 2000-es évbe való átlépésnek megvolt a maga misztikussága. Egy új kezdete valami végét is jelenti. Ilyenkor érdemes megállni és megkérdezni magunktól, kik is vagyunk és merre tartunk. Ahogy az lenni szokott, a művészet erre a közhangulatra is reflektált és az, amit elénk tárt, nem túl pozitív. A dolog pikantériája, hogy ebben az időszakban születtek talán a legjobb, de mindenesetre a legemlékezetesebb filmek. Ebben a cikksorozatban azt fogom bemutatni, hogy az 1990-es évek végi amerikai filmekben hogyan jelenik meg ez a szorongással teljes hangulat. Az összes rész itt lesz elérhető.
„Time to change has come and gone/Watched your fears become your God/It’s your decision.” Elsőre talán nem is gondolná az ember, hogy ez az Alice in Chains dal a Harcosok klubja gondolatiságának is megfeleltethető. Az alábbi írásból az is ki fog derülni, hogy miért.
Furcsa szerzet ez az Egyesült Államok. Miután a hidegháborút megnyerték, rögvest új ellenségképet kerestek maguknak, melyet a szovjetek helyett egy darabig a földönkívüliekben találtak meg. Noha a science-fictionök addigra már jelentős műveket halmoztak fel ebből az alműfajból, a kilencvenes években az idegenfélelem a popkultúra fősodrában is megjelent. A teljesség igénye nélkül olyan filmek készültek ekkoriban, mint a Kapcsolat, A függetlenség napja, a Támad a Mars!, a Men in Black, vagy az évtized egyik legmeghatározóbb sorozata az X-akták is, mely1993-ban indult útnak. Miután alaposan körüljárták a témát, még mindig nem tűnt fel a színen a szovjetekhez hasonló méretű ellenség, legalábbis a terrorizmust ekkor még nem gondolták reális fenyegetésnek. Az évtized végére javult a közbiztonság és talpra állt a gazdaság is. Nem túlzás azt állítani, hogy nagy volt a jólét. Talán túlságosan is. Kezdett felnőni egy generáció, amely a háborút csak hírből ismerte. „A történelem zabigyerekei vagyunk, nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború. A mi válságunk az életünk. A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk. És nagyon, nagyon berágunk.” – szólnak Tyler Durden szavai a harcosok klubjává avanzsálódott dohos kocsmaalagsorban. Egy generáció szavai ezek, mely az új ellenséget immár a saját (fogyasztói) társadalmában találta meg. Mi tehát a megoldás? „Az önfejlesztés önkielégítés, de az önpusztítás…” Tyler nem tudja befejezni a mondatot. Hogy miért? Mert meglökik a buszon. Az igazi indok az, hogy nincs rá megfelelő jelző. Az önpusztítás egyszerűen csak…pusztítás. A szónak nincs pozitív kicsengése. Mondhatnánk azt is, hogy orbitális ostobaság. A terv azonban kész. A bombák ketyegnek. Helyszín a pusztítás színháza, első sor.
David Fincher filmjének kezdőjelenetében egy háztetőn járunk, Edward Norton karaktere duruzsolja fülünkbe a fenti alapszituációt. Már ebben a két percben tömény információáradatot kap a néző, hogy a film végén joggal tegye fel a kérdést a záródallal együtt: Where is my mind? Mert ez a mozi megállás nélkül robog. A karakterépítés sem a megszokott módon folyik. A főhős személyiségét romboló mechanizmusokon keresztül ismerjük meg (gondoljunk a repülőúton a lezuhanás víziójára, vagy a „címszereplő” harcosok klubjára), ily módon is hű lesz az általa felépített szabályhoz: „de az önpusztítás!” A könyv minimalizmusát persze oly mértékben nem tudja visszaadni, hogy arcot ne adjon a főszereplőnek. A terápiás csoportokban a nevét szabadon változtató főhős viszont a stáblista elején egyszerűen csak Narrátorként aposztrofálódik. Egy megfásult biztosítási ügynök, aki a repülőutakon is azt vizionálja, hogy bárcsak lezuhanna a gép, hiszen halála esetén többet fizet a biztosító. Ironikus bemutatása ez a pénzhajhász mókuskerék-életmódban rekedt kisember helyzetének. Emberünk ráadásul álmatlanságban is szenved, így az orvos javaslatára különféle terápiás csoportokat kezd el látogatni.
A Truman Showban felépített álvalóság a Harcosok klubjában több szinten is visszaköszön, melyből spoilerek nélkül csak az egyiket vázolom fel. A könyvben kevésbé hangsúlyosan, de a filmben markánsan jelenlévő fogyasztói társadalom és a sztárkultusz becsmérlése mind-mind egy hazug rendszerről árulkodik, melyben csak hazugsággal lehet megnyugvást találni. Norton karakterének a csoportlátogatás hatására megszűnik az álmatlansága, legalábbis egy darabig. Egészen addig, míg fel nem tűnik egy Marla nevű nő, aki hozzá hasonlóan turistaként járja a csoportokat. A nő képében saját magát látja viszont: „a hazugsága az enyém is volt.” Leleplezné Marlát, de ironikus módon ezt csak képzeletben teheti és teszi is meg (álvalóságból álvalóságba menekülve). Tyler Durden később rávezeti a főszereplőt, hogy egy hazugságra épült rendszerre ne hazugsággal válaszoljon, hanem épp ellenkezőleg: törjön ki belőle. Az általuk alapított Harcosok klubja a kisemberben felgyűlt harag levezetésére szolgál. Azonban se a film, se a könyv nem fetisizálja az erőszakot. Épp az ezzel ellenkező naturalisztikus ábrázolásmódot választja a klub megjelenítésére. Szinte érezni lehet az izzadsággal kevert vér szagát. Ugyanúgy nem állítja fel követendő példaként azt sem, hogy hajítsuk el (robbantsuk fel) az IKEA-katalógusra emlékeztető lakásunkat és költözzünk egy lepukkant házba. Az alkotás rátapint a civilizáció gyengeségeire, de nem ellensége annak. Csöbörből vödörbe esnek akkor is, mikor a társadalmi kötelékektől megszabadult mikro-társadalomban ugyanazt a hierarchikus rendszert kezdik felépíteni, mint ami a makro-társadalomban leledzik. Tyler segítségével azt fejezi ki a film, hogy mi lenne, ha egy hétköznapi ember fellázadna a civilizáció és a kapitalizmus keretei közé szorult társadalom ellen. Az ösztöneit szabadjára engedő egyén szó szerint destruktív lázadása vandalizmusba, majd terrorizmusba fordul kontrollálhatatlanul és megállíthatatlanul. Freud sokatmondó című esszéjében (Rossz közérzet a kultúrában) ezekről a felgyülemlett ösztönökről ír. A levezetésre a megoldást olyan cselekedetekben látja, mint a művészeti alkotás létrehozása, vagy ami talán a legmeglepőbb: a munka.
A film során a Narrátor ráeszmél, milyen mesterkedések húzódnak meg munkahelyének hátterében és megzsarolja a főnökét. Ez azonban a film későbbi részén található, így az események indikátoraként nem lehet a rosszul megválasztott munkahelyét okolni. Valóban Marla lenne, ahogy ez a film elején is elhangzik? Ha így van, akár még egy bizarr hangvételű romantikus filmként is kezelhető jelen alkotás (elég csak a záróképsorokra gondolni). A pusztítás közepette a szerelem is ránk találhat. Giccsesen hangzik? Pedig így van értelme a főhős útját karakterfejlődésnek tekinteni és ezért tartom lehetetlennek azt a megfejtést, hogy Marla a képzelet szüleménye. A másik fogódzó, az egzisztencializmusban rejlik. Egy jóléti társadalomban élő egyén könnyedén megválogathatja a munkahelyét, életvitelét, stb. „Idővel mindenkinek nullára csökken a túlélési esélye” – hangzik a mondat a Narrátor szájából, az előtt a jelenet előtt, melyben az ázsiai boltosra fogja Tyler a fegyvert. Életünk percei ugyanúgy peregnek, akárcsak az irodaházak alatti bombákra szerelt időzítők. Az épületekkel együtt mi is a halál felé tartunk. Ha az az álmunk, hogy állatorvosok legyünk, ne pazaroljuk el holmi boltos melóra.
A főszereplő hatéves volt, mikor az apja otthagyta a családot. Tyler alakjában ez a hiány kompenzálódik, aki a társadalom szempontjából az istenétől megszabadult emberiség metaforája is egyben. Ő mutat utat a boltos, de a néző számára is. Azonban, ha istenként tekintünk a terrorizmushoz hasonlatos cselekedetekre buzdító Tylerre, a film a vakhit ellen is szót emel. A film egyik utolsó emlékezetes jelenetében a főhős itt is választás elé kényszerül. Hogy jobb döntés-e, már csak azon múlik, hogy a néző Tylernek vagy a Narrátornak ad igazat. Azonban ne feledjük, hogy az élet sem kétdimenziós. A Truman Showról készült írásomban is említettem az egzisztencialista filozófia ateista képviselőjének, Sartre-nak a szavait, aki azt mondja: nem az a lényeg, hogy van-e Isten, hanem az, hogy az sem változtatna a helyzeten, ha lenne, hiszen az embernek önmagát kell megtalálnia. Önmagunktól még egy megdönthetetlen Isten-bizonyíték se tudna megmenteni.
A film méltán érdemelte ki magának a kult-státuszt. Úgy tűnik, ez elsősorban Tyler gondolatainak köszönhető. Filozófiájának gyengeségeire a fenti sorokban próbáltam rávilágítani. Brad Pittet már csak azért is ironikus választás volt erre a szerepre, mert pont azokat a kigyúrt, magazinok címlapjain feltűnő férfiakat testesíti meg, akik ellen szót emel. A játéka, akárcsak Edward Nortoné, azonban megkérdőjelezhetetlen. A film többszöri újranézést igényel, mely a forgatókönyv hibájának tudható be. Mintha minden apró mozzanatot bele szerettek volna sűríteni az alapjául szolgáló könyvből. Erősen kell koncentrálni, hiszen mint mondtam, nincs megállás. Egy-egy elejtett mondatnak lehet, hogy majd csak később látjuk a következményét. Hogy saját súlya alatt nem roppan össze, az David Fincher zseniális rendezésének köszönhető, aki apró képi gegekkel sem volt rest teletűzdelni moziját: Tyler néhány villanás erejéig jóval megjelenése előtt is feltűnik. Az utolsó jelenetben egy pillanatra bevágott képkocka a főhős választásának hiábavalóságát is kifejezi: a másik még jelen van. A film azonban vesztett aktualitásából abban az értelemben, hogy a háború és válság nélküli amerikai társadalomnak időközben mindkettőből kijutott. Noha a médiakritikai vonal elévülhetetlennek és egyre aktuálisabbnak bizonyul, Fincher filmje mégis inkább egy letűnt kor és egy felejthetetlen évtized végének lenyomataként fog megmaradni az emlékezetünkben. 8,5/10
Irodalom:
Sigmund Freud: Rossz közérzet a kultúrában
J. P. Sartre: Exisztencializmus
