Tematikus hetünk végéhez közeledvén jöjjön a gengszter-biográfiák egyik legfontosabbnak tartott alapműve, a megboldogult Henry Hill tételmondatából faragott csaknem két és fél órás dicshimnusz, mely csak így, félévszázados portfóliójú rendezőjének legutóbbi instant klasszikusa után esik le igazán mennyire egy stabil, de még bőven fejlődőképes gengszterformula volt a 90-es évek hajnalán.
Hollywood egyik legszerethetőbb mosolyú, ráadásul folyton a földkerekség legkegyesebb maffiatagjaként pózoló direktora, Martin Scorsese még eme dicsőítő barokkos körmondat ellenére sem az egyik legkedveltebb alkotóművészem, viszonyunk mégsem haragos, csupán csak úgy alakult életutunk, hogy amikor azok keresztezték egymást, én magam kevésbé voltam az a közvetlen fajta. Nem úgy, mint Scorsese talán legbeváltabb zsánere, mely úgy definiálja őt, ahogy azt nem tudom már kellő túlzással szemléltetni. Hosszas, de nem vonagló, évtizedeket átívelő gazember-históriái közül úgy éltettem anno a Wall Street farkasát, mintha példa nélküli csúcsokat ért volna el, pedig már akkor újra kellett volna néznem a Nagymenőket, hogy rájöjjek: közel azonos hozzávalókból készült e két remek film, és noha a recept 2013-as újragondolását ugyan nagyobb teljesítményként könyveltem el, jelenlegi alanyunk hozzáállása a korának gengsztermiliőjéhez roppantmód kivételesnek bizonyul.
Egymondatos szinopszis: „Henry Hill (Ray Liotta) amióta csak az eszét tudja, gengszter akart lenni”. Tökéletes tételmondata egy műnek, mellyel tisztázza a játékszabályokat – azaz hogy ő diktálja azokat. Egy durva, történetileg is jelentős képi sokkal indul az első jelenet, teljesen kontrasztos narrációval, amivel a filmet átható üzenet erkölcsi töltetét sem kívánja ennél szélesebbé tenni, elvégre egy gengszterfilm célja sehol sem a népokítást foglalja magába.
Nem tartalékolja hosszasan Scorsese a legnagyobb aduászát, mégpedig az ikonikus szereposztást, mely anélkül teremt pompás dinamikákat, hogy sokat teketóriázna az erőviszonyokon: semmi mesterkélt disztingválás a jellemek között, ránézel az önmagukat „goodfellas”-nak becéző császárokra, és már mindhármuk arcvonása is elég ahhoz, hogy tudd: Ray Liotta a könnyen elcsábuló, mégis eltökélt, perfekcionista karrierista, Robert DeNiro már azelőtt az a félrecsavart szájjal bólogató, a felszínen babusgató, legbelül mégis ördögi vadállat, akit egy Reviczky örökre csak félreszabni tudna, Joe Pesci pedig a szicíliai temperamentum két lábon járó, mégis egyfrázisos meghatározása. Nem tisztán róluk szól a történet, nem is úgy tűnik, mintha őrájuk összpontosulna minden energia, de pont ez a szép ebben a scorsesei tudatos forgatagban, ahogy az elején még ugyanolyan természetességgel mozgó figurák csupán csak hirtelen mozzanatok útján válnak meghatározó cselekményformálókká.
Hogy mikre képes még a Nagymenők? Olyan játszi könnyedséggel tartós egésszé kovácsolni ezt az olykor nagyléptű kronológiát, hogy ehhez képest az ennél rövidebb idősíkokat felölelő műfajtársak sem képesek elég koherensek lenni. Mindezt bármiféle görcsösség nélkül: családalapítás, addikció, kurvák, bármi más akképp lép be a történetbe, hogy mindezek talán egy melodrámában nagyobb hangsúlyt kapnának, csak ezek éppen hogy a gengszterlét evidens velejárói, és millióan meséltek már róla, szóval te sem várhatod el Scorsesetől, hogy a szádba rágjon mindent, ami kívül esne a komfortzónádon.
Ha már a komfortzónánál tartunk: talán mert még csak a 90-es években jártunk, vagy mert Scorsese még csak éppen ismerkedett a magas költségvetés adta felelősségtudattal, esetleg mert a szűken vett műfajban ez volt az első szárnypróbálgatása, de talán mert nem is így akarta. Mégis, annak tudatában, hogy a fehérgalléros bűnözők diktálta fordulatszám és Jordan Belfort (kreált) adrenalinbombájának hatósugara mindent letarolt globális szinten, a Nagymenőkben még nem volt benne az a kraft, mint amit 23 év múlva DiCaprio mifelénk prezentált. Ennek ellenére iszonyatos autentikusság szorult a múlt évezredi gengszterfilmek egyik igazán definitív alkotásába. 8/10
