Steve McQueen második egész estés alkotása a 2011-es év legnagyobb filmes blöffje. A brit író-rendező Fassbender péniszével, számos gyönyörű, meztelen női testtel és egy elég gyengén megírt kamudrámával próbálta palástolni a Szégyentelen kongó ürességét. A direktor igencsak gyenge leosztással játszott, de a kritikusok érthetetlen módon nem tromfolták a pókerarccal végigült, közel két órás blöffjét.
A történet középpontjában Brandon (Michael Fassbender) áll, aki ugyan kissé introvertált, de emellett jóképű, jól szituált, ennek megfelelően pedig agglegény mivoltát kihasználva sorra döntögeti a szebbnél-szebb hölgyeket. Igazi szexuális ragadozó hősünk, ha úgy tartja kedve, simán ujjaz meg dögös, vadidegen csajokat a bárban. Szociális szempontból üres, ám szexszel túlfűtött élete némileg megváltozik, amint váratlanul betoppan szeretethiányos húga, Sissy (Carey Mulligan), aki minimális lelki támaszra vágyna, mivel nem igazán találja helyét a világban.
Várjunk csak! Ez így nem lesz jó! A film egy kőkemény dráma, ahol sírás, meg világfájdalom, meg anyámkínja van. Úgyhogy újrafogalmaznám a sztorit…
A történet középpontjában Brandon áll, aki vérlázító módon képes élvezni magányát, nem egy Marlon Brando, csak Fassbender, egyébként is feltehetőleg csak középvezető és csak közepesen hatalmas lakásban éli az átlagnál (bár a gazdasági vezetőkhöz képest nem sokkal) aktívabb szexuális életét. Napról napra a tízes skálán csak kilences csajokkal fekszik le, néha még nyolcasokkal is be kell érnie. Ráadásul meg is verik, ha fogja és megszagoltatja ujjait azzal a gyúrós fazonnal, akinek barátnőjét pár perccel előtte megujjazta. Na meg ott van a húga, aki aranyos meg minden, de miatta a főhősünknek le kell csökkentenie napi ejakulációinak számát hétről ötre. Egyem a szívét a szegénynek, ez tragédia a köbön!
Most komolyan: hol itt a dráma? Brandon introvertáltsága egyáltalán nem eredményez szexuális frusztráltságot, valamint mások érintése sem taszítja, mint például a Plasztik szerelem főhősét. Agresszívnak sem nevezném, bár tény, van olyan szituáció, ahol átesik a ló túloldalára. Valódi tragédiák hiányában pedig semmi sem indokolja életének szétesését, mint ahogyan ez nem is igazán következik be a filmben. Végül, de nem utolsó sorban nimfomániája is inkább egy rocksztár életeként azonosítható, mintsem betegségként. Utóbbi jóval drámaibb ábrázolására nem kellett sokat várni, hiszen két évvel később Lars von Trier A nimfomániás két részében bemutatta, milyen is az, ha valakit kielégíthetetlen szexuális vágyai vezérelnek.
Fassbender egyébként zseniálisan hozza azt a figurát, akit elvileg a vászonra teremtett McQueen, de gyakorlatban egy, a történethez hasonlóan ürességtől kongó karaktert kellett élettel megtöltenie. Brandonnak ugyanis nincs olyan tulajdonsága, amivel azonosulni lehetne, ráadásul az érzelmei állóvizének felkavarására szánt Sissy pont ugyanolyan érdektelen, mint bátyja. Ha pedig nem alakul ki egyfajta kémia a néző és a film szereplői között, akkor nincs miről beszélni, a film megbukott küldetésében. Mentsvárként az operatőr, Bobbitt fantasztikus művészi beállításaira, Escott erőteljes dallamaira és az elején még kevésbé kommersz naturalizmusként megjelenő, majd egyre erőltetettebbé váló erotikára épít a rendező, de ez a nézők számára nem több, mint petting.
Az még különösebben nem is zavarna, ha hiányosságait próbálná rejtegetni a film, de az már kifejezetten irritáló, hogy többnek próbálja eladni (a kritikák alapján sikerrel) magát, mint ami valójában. Tudniillik az előzetesen beharangozott mivoltával szemben egyáltalán nem megbotránkoztató, csak kevésbé szemérmes, könnyfacsaró drámaiságot pedig teljesen nélkülöző alkotás a Szégyentelen. 5,5/10