Kemény fába vágja fejszéjét az, aki fekete-fehér alkotással próbálkozik a 21. századi CGI-orgiák világában. Még nehezebb feladatnak ígérkezik, hogy a számtalan road movie ellenére az illető olyan szkripttel áll elő, ami alapvetően “csak” egy utazás története. Valamint egyenesen lehetetlen küldetésként aposztrofálható azon igyekezete, amely során Werner Herzog legendás, Amazóniában játszódó lélektani drámáit (Aguirre, Isten haragja és Fitzcarraldo) próbálja megfosztani kiérdemelt trónjától. A kolumbiai Ciro Guerra azonban vállalta a kihívást, és egészen emlékezetes útra invitálja nézőit.
Megmondom őszintén: az esetek döntő többségében indokolatlan művészieskedésnek érzem azt, ha egy kortárs filmes visszatér az “elmúlt” időkhöz és úgy dönt, fekete-fehér filmet készít. Ezúttal azonban nem erről van szó, hiszen David Gallego képei tökéletesen adják vissza a fehér ember számára kiismerhetetlen világot, a dzsungel grandiózus tájait, ugyanakkor a benne rejlő veszélyek fullasztó légkörét. S noha lett volna pár jelenet, amely minden bizonnyal jobban mutatott volna színesben, a történet spirituális útjának beteljesedésekor tisztul le a néző számára, hogy erről az eltűnt világról szóló filmet így, fekete-fehéren kellett elmesélni.
Ciro Guerra és Jacques Toulemonde Vidal forgatókönyve Theodor Koch-Grunberg (a filmben Jan Bijvoet alakítja), valamint Richard Evans Schultes (Brionne Davis) naplójának eseményeit dolgozza fel. Két út, két különböző korból, viszont a céljuk közös: meg szeretnék találni a yakrunát, egy gyógyító hatású növényt. Útjuk során Karamakate (Nilbio Torres és Antonio Bolivar) áll rendelkezésükre, aki saját tudomása szerint népének utolsó leszármazottja, s nem mellesleg a fennálló természeti és spirituális rend egyik leglelkesebb hívője. Alapvetően mélységesen elítéli a fehér emberek értékrendjét, kolonizációs törekvéseit, illetve elutasítja egy újabb vallás térhódításának jogosságát. Segíteni sem szeretne a két idegennek, viszont egy álomkép és Evans hitvallása mégis arra sarkallja, hogy ezúttal kivételeket kell tennie. Ezen konfliktusok a két utazás párhuzamosan vezetett cselekménye során lassan, de rendkívül hatásosan lettek ábrázolva, ezáltal az egzotikus evezgetésnek induló utazások története roppant erőteljes, műfaján belül pedig mérhetetlenül sokoldalú társadalomkritikává nőtte ki magát.
A kérdés tehát nem az, hogy képes-e megszorongatni társait, hanem, képes-e az amazóniai drámák egyeduralkodójává válni. Egyértelmű választ nem tudnék adni rá, hiszen Herzog filmjeiben ott van az, ami miatt mindig is helyzeti előnyben lesz: a valódi félelem érzete. A német rendező mindkét ide kapcsolható alkotásának forgatása megsínylette a természeti körülményeket - igaz, profitált is némelyikből (Aguirre történetébe azonnal beleszőtték az áradást, amely ugyan megakasztotta a tervezett ütemet, de egyben új elemmel bővítette a sztorit), s ezen megpróbáltatások tökéletesen kirajzolódtak rendezéseiben. Olyannyira, hogy a filmjei főhőseit alakító Klaus Kinski szerint túlzó volt honfitársának forgatási törekvései: „(Herzog) úgynevezett ’tehetsége’ kimerül annyiban, hogy védtelen lényeket gyötör, ha kell, halálra kínozva őket. (…) Beteges vonzalma a hatásvadászat iránt odáig fajul, hogy teljesen felesleges megpróbáltatásoknak és veszélyeknek teszi ki munkatársait – pusztán azért, hogy végül elmondhassa: ő, Herzog, minden látszólag legyőzhetetlen nehézség ellenére sikerrel járt.”
Mindazonáltal a műfaj legkultikusabb darabjaitól függetlenül kijelenthető, hogy Guerra filmje üde színfolt a már elcsépelt történeteket feldolgozó alkotások túlzottan is széles palettáján. Merész kérdéseket feszegető története remek vázat képez az egyébként is különleges légkörének, viszont csakúgy, mint hőseinek, a nézők számára is nehéz utazás A kígyó ölelése. Elsősorban tehát azoknak ajánlanám, akiket lenyűgöz egy mára már feledésbe merült kultúra, valamint ha csak két óra erejéig is, de szívesen merülnének el Amazónia végtelen dzsungelében. 9/10
ui.: Klaus Kinski gondolatával a Prizma cikkében találkoztam.
