A terem elsötétedése után kisvártatva felbukkan a cím, majd beúszik az igaz történet mondat. Ekkor még csak sejteni lehet, hogy mire számíthatunk. Azonban még így is elég távol állunk az igazságtól. Hiszen az élet sokszor sokkal érdekesebb lehet, mint ahogyan Hollywood forgatókönyvírói megírják.
Philip Petit-et már gyerekkorában beszippantotta a cirkuszok világa, a kötéltánc és az artista előadások. Így ő is elkezdett kötéltáncolni, a legapróbb trükköket pedig egy idős mutatványos tanította meg neki. Egy fogorvos várótermében látta meg a Világkereskedelmi Központ épülő ikertornyairól szóló cikket egy újságban. Ekkor eldöntötte, hogy ő lesz az első (és valószínűleg az utolsó) ember, aki végigsétál közöttük. És innentől kezdve mindent ennek a tervnek vet alá. 1974-ben jött el az idő, hogy megvalósítsa az álmát. Azonban semmi sem megy könnyen, és még segítőkre is szüksége lesz. Az igazán fontos kérdés viszont az, hogy az utolsó pillanatban rá mer-e lépni a kötélre?
A filmes világ már korábban is felfigyelt a férfi egyedülálló teljesítményére. 2008-ban mutatták be az Ember a magasban (Man on Wire) című filmet, amely az ikertornyoknál történtek előkészületeiről szól. A filmben az érintettek mesélik el, hogyan tervezték meg a mutatványt. Az alkotás 2009-ben megkapta a legjobb filmnek járó BAFTA-díjat, valamint a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar-díjat. Ha azt hinnénk, hogy a WTC tornyai közötti mutatvány az egyedüli, ami a nevéhez kötődik, akkor tévedünk: Petit korábban, mintegy gyakorlásként a Notre Dame két tornya, valamint a Sydney Operaház betonvitorlái között is végigsétált.
Robert Zemeckis (Vissza a jövőbe trilógia, Polar expressz, Kényszerleszállás) rendezőként és forgatókönyvíróként is jegyzi a Kötéltáncot. A mozi alapjául Petit életrajzi regénye, a To Reach the Clouds (magyarul Felhőkkel táncoló címmel jelent meg) szolgál. Zemeckis a nagysikerű Forrest Gump után itt is a főszereplő általi narrációt használja. Ez nagyon jól működik, hiszen ki lehetne hitelesebb mesélő, mint az, aki mindent saját bőrén tapasztal meg. Ennek köszönhetően mi is az események közepében találjuk magunkat. Petit pedig a legféltettebb gondolataiba, kétségeibe sem rest beavatni minket.
Joseph Gordon-Levitt bújik a főszereplő bőrébe. A teljes átalakulás érdekében el van maszkírozva az arca. Ez azonban nem sikerült olyan jól, többször tűnik úgy, hogy a színész kicsit idegennek érzi az arcát. Azonban amikor mesél, és a kötélen táncol, el is felejtjük, hogy nem Petitet látjuk. Rajta kívül nem sok karaktert mozgat a történet. Nincs is rá szükség, hiszen itt nem az ember a fontos, hanem az, hogy Petit végül meg tudja-e valósítani az álmát.
A film 1974-ig több évtizedet is átölel, hősünk eredettörténete azonban nem vesz el túl sok játékidőt. Éppen csak annyira van bemutatva, hogy megértsük, milyen motivációk hajtják őt és a későbbi nagy horderejű döntéseinek mozgatórugóját. A ’70-es évekbeli Párizs a történet elején nagyon hangulatosra sikerült. Egy pillanat alatt beszippantja a kor a nézőt. Ötletes az a fekete-fehér színvilág is, mikor először meglátjuk a pályakezdő artistát.
Na, és a látvány technikai megvalósítása. Végre egy film, melynél tényleg van értelme, hogy IMAX 3D-ben üljünk be a moziba. Ez igazán akkor látványos, amikor Petit különböző magasságokban van: első éles próbálkozása a cirkuszban is már elég libabőrösre sikerült (főleg egy tériszonyosnak), a csúcspont viszont a WTC-nél zajló mutatvány. Már az elsőnél is sikerül nagyon élethűen megmutatni a mélységet, a Notre Dame is jól sikerült, viszont az ikertornyok mindent visznek.
Ezen a helyszínen „forgatott” jeleneteknél minden eddiginél hatásosabban kerül bemutatásra a 412 m, azaz a 100 emelet magasság. Petit is ekkor fogja fel, hogy milyen nagy teljesítményt hajt végre. És a néző a mélységet látva érti meg igazán, miért is teszi Petit azt, amit.
Visszakanyarodva a tériszonyra. A neten több cikk is megjelent annak kapcsán, hogy már több vetítésen is rosszul lettek a nézők. Tériszonyosként mondhatom, nem olyan félelmetes, mint amilyennek a bemutató alapján tűnik. Ahogyan a főszereplőnk legyőzi a WTC tornyait, vele együtt a (tériszonyos) nézők is képessé válnak legyőzni félelmüket. Nekünk a biztonságos teremben ülve semmi bajunk nem lehet – nem úgy, mint Petitnek.
A filmet nézve nekem többször is Polar expressz, A leleményes Hugó és Tenenbaum, a háziátok-feelingem volt. Miért pont ezek? Fogalmam sincs, de ezekből ugrott be egy-egy kép, szereplő vagy esetleg a hangulat.
Robert Zemeckis filmjében új értelmet nyer a hős fogalma. Petit története egy himnusz a szenvedélyről, az álmok megvalósításáért folytatott töretlen küzdelemről. Szenvedélyesen kereste a kihívásokat az életében, és folyamatosan kutatta azokat a megfelelően magas építményeket, ahova kifeszíthette drótkötelét. Főhősünk nehéz természetű: csökönyös, nagyon határozott és nincs figyelemmel a körülötte levőkre, nem utolsó sorban roppant arrogáns és önző. Ha akár csak egy kicsit is meginogna, könnyen feladná. Sosem jut eszébe az, hogy akármikor meghalhat, hiszen az ő hivatásánál ilyenre még csak gondolni sem szabad. Sokkal szebb dolog az élet, a Carpe diem, így inkább e szerint él. Csak egy ilyen ember képes a lehetetlen legyőzésére.
Viszont jogosan merül fel bennünk a kérdés: mennyire elfogadható viselkedés az, mikor keresed az alkalmat, hogy kockáztasd az életed és talán tisztában vagy vele, hogy akár az életedbe is kerülhet az egész? Erre nem igazán van válasz, hiszen mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy ér-e annyit az álma, hogy akár meg is halna érte. És ahogyan Petit megfogalmazza mesélés közben: a korlátok azért vannak, hogy átlépjünk rajtuk, a szabályok pedig tényleg csak minimálisan számítanak. Nem utolsó sorban az egész rendezés remek, és nagyon megható fejhajtás az ikertornyok előtt – szívfacsaró róluk az utolsó kép. 9/10
