Edith Cushing (Mia Wasikowska) írói ambíciókkal megáldott fiatal lány, aki kétkezi munkásból vállalatvezetővé vált édesapjával él, legfőbb vágya pedig, hogy megírjon egy romantikával átszőtt kísértettörténetet. Példaképe Mary Shelley, ami szép dolog, ám a természetfelettihez köthető vonzódásának fő oka nem a viktoriánus korabeli fantasztikus és horror irodalom szeretete. Edithet egyszer kiskorában megijesztette az édesanyja, amikor ő álmatlanul forgolódott az ágyban, csakhogy a drága mamát nem sokkal azelőtt helyezték végső nyugalomba, elvitte ugyanis szegényt a kolera. Felesleges firtatnom, milyen meghatározó élmény lehet ez egy kislány számára, kiváltképp, ha a nem túl bizalomgerjesztő ábrázattal megáldott kísértet még valami fenyegető veszélyre is felhívja a figyelmét.

Telnek-múlnak aztán az évek és a kislány felvilágosult nővé cseperedik, aki válaszút előtt áll, egyszerre két férfi is akad, aki a kegyeiért esdekel. Egyikőjük apja orvosa, Dr. Alan McMichael (Charlie Hunnam), aki egészen addig biztosnak látszik a dolgában, míg színre nem lép egy sármos, ugyanakkor kissé titokzatos  angol nemes, Thomas Sharpe (Tom Hiddleston). Sharpe befektetőt keres, aki pénzelné találmányát, egy bányagépet, melynek segítségével felvirágoztathatná rég hanyatlásnak indult örökségét, egy vörösagyag bányát, hazájában, a ködös Albionban. Ami a lánykérést illeti, a  befutó, mint az sejthető, az újdonság varázsával ható férfiú lesz, és bár nem az eredetileg tervezett módon, de a befektetés is megvalósul. A helyszín pedig innentől kezdve már a Sharpe birtok, amit Thomas nem kevésbé rejtélyes nővérével (Jessica Chastain) tart fenn. A birtok, hatalmas ódon kastélyával és az alatta húzódó bányával, azaz, ahogy az ottaniak hívják: a Bíborhegy.

Ami a történetvezetést illeti, Guillermo del Toro legújabb mozivászonra álmodott (rém)álma nem a meglepetések filmje. Már a karakterek színre lépésekor tudni lehet, hogy ki az, akinek vaj van a füle mögött, ki lesz majd a jófiú, vagy épp ki a velejéig romlott és így tovább. A fordulatok is előre kiszámíthatóak, de hogy mindenkit megnyugtassak, ez nem azért van így, mert az egész rosszul van felépítve, hanem mert az alkotók pont ilyennek akarták. A Bíborhegy egy régi vágású, gótikus, romantikus kísértettörténet, masszív irodalmi előképekkel, melyek felé a társíró és rendező del Toro gyermeki rajongást táplál. Matthew Robbins forgatókönyvíróval pedig pont az volt a céljuk, hogy egy ilyen történetet írjanak, a feladatot pedig száz százalékosan teljesítették.
De ha nem a fondorlatos történet, hát akkor mi tud eladni egy ilyen filmet? A hangulat kérem, az az atmoszféra, amit késsel lehet vágni már onnan kezdve, hogy a vörösre festett Universal logo beúszik a vászonra. Aztán mire eljutunk Sharpeék birtokáig, már ólmos béklyóként nehezedik ránk, mely magával ragad és leránt minket egészen az agyagbánya rettenetes, mégis lenyűgöző bíbor pokláig.

A filmen minden ráfordított cent, illetve munkaóra meglátszik, a díszletek lenyűgözőek. Az operatőri munka is dicséretre méltó, a remek hanghatásokkal együtt pedig olyan hatást ér el, hogy mi is fázunk, amikor átfúj a keleti szél a kastély szobáin, vagy lehull az első hó, melyet vérszínűvé fest az agyag. A mű R, illetve nálunk 18-as besorolást kapott, elvárható tehát, hogy elég brutális legyen. Kapunk is explicit erőszakot, nem sokat, épp annyit, amennyi indokolt. Itt minden erőszakos tettnek, minden halálnak súlya van, és a látottaktól nem kizárt, hogy fogunkat összeszorítva felszisszenünk majd. Az irodalmi előképek mellett filmes hatások is érték a filmet, a rendező úr rajong az olasz horrorokért is, szakavatottabb szemeknek biztosan feltűnik majd, mennyire emlékeztetnek például az erőszak szekvenciák a 70-es 80-as évek giallóihoz. A szúrások-vágások-ütések szinte nekünk is fájnak, hiszen ezeket mi is érezzük nap mint nap, csak persze kicsiben. Dario Argento volt nagy mestere annak, hogyan lehet ily módon zongorázni a nézők idegein.
Mindenképpen szót kell említenem a kísértetek kivitelezéséről is. Hasonlóan stílusos túlvilági kreatúrákat utoljára talán Peter Jackson Törjön ki a frász! című filmjében láttam (ami azért nem mai darab), csak ők azért viccesebbek voltak, mint a Bíborhegy rémei.

Biztos vagyok abban, hogy sokaknak, főleg a fiatalabb generációnak régimódisága révén csalódást fog okozni a film, ugyanakkor az is biztos, hogy meg fogja találni a közönségét. Azt pedig csak remélni tudom, hogy a mozipénztárak szépen csilingelnek majd, és Guillermo del Toro újabb lehetőséget kaphat, hogy ámulatba ejtő fantáziájából valami maradandót, valami hasonlóan gyönyörűt alkosson. 8/10