Már 7 éve annak, hogy bemutatásra került James Cameron gigantikus méretű szuperprodukciója, a 3D forradalmasítója, a világ legtöbb bevételét hozó filmje, a Pocahontas nem hivatalos élőszereplős feldolgozása, az Avatar. A nem kevesebb, mint 2,7 milliárd dollárt begyűjtő film sokak számára vált felejthetővé az évek során, hiszen elcsépelt, kliséhalmazon kívül nem sok újat tudott nyújtani történetileg, ám olyan látványt tárt elénk, ami a mai napig megállja a helyét, mi több, talán még mindig a leglátványosabb film a világon. James Cameron nem aprózta el, a stúdió pedig örülhetett.
Egy deréktól lefelé megbénult háborús veterán a távoli Pandorára utazik. A bolygó lakói, a Na'vik az emberhez hasonló faj - de nyelvük és kultúrájuk felfoghatatlanul különbözik a miénktől. Ebben a gyönyörű és halálos veszélyeket rejtő világban a földieknek nagyon nagy árat kell fizetniük a túlélésért. De nagyon nagy lehetőséghez is jutnak: a régi agyuk megőrzésével új testet ölthetnek, és az új testben, egy idegen lény szemével figyelhetik magukat és a körülöttük lévő felfoghatatlan, vad világot. A veterán azonban más céllal érkezett…
Tény, Cameron az Avatarral nem olyasfajta kultfilmet szeretett volna elérni, mint tette azt az Aliennel vagy a Terminatorral, vagyis nem feltétlenül történetben akart a kortársai fölé nőni, hanem ki szerette volna használni a mozi által adott lehetőségeket, hogy egy minden eddiginél nagyobb réteget fogjon meg a filmjével. Bár, 3D-s filmek már akkoriban is voltak, de messze nem nyújtottak akkora élményt, mint Pandora 3 dimenziós látványvilága, ami akkora látványpornó volt 2009-ben, amit ember még korábban nem láthatott. Mindez persze működött, és emiatt lett óriási siker a film. Ráadásul szeretném azt mondani, hogy az eltelt 7 évben a 3D-s filmek egy új szintre emelkedtek, de ha fejlődésről beszélnék, akkor legalább akkorát hazudnék, mint amennyire ez a film a látványra épített. Ugyanis az Avatar még mindig elit, sőt talán a Gravitációval karöltve még mindig egyeduralkodók a 3-dimenzió adta lehetőségek kiaknázásában. Egy ekkora ütőkártyával, egy rakás pénzzel és egy legendás rendezővel karöltve pedig létrejöhetett minden idők legtöbbet kaszáló filmje.
Azonban el kell ismerni, hogy ezt a filmet nem feltétlenül kell szeretni. Az Avatar ugyanis a látványt kivéve egy sablonhalmaz, amit már ezer meg egyszer láthattunk a filmvásznon. Kiszámítható, néhány egyedi újítással megáldott, de végeredményében nyílt lapokkal játszó moziról beszélünk, amiben egyszerű, ugyanakkor szerethető – kivéve Miles Quaritch-t – karakterek szerepelnek. Utóbbi tulajdonság pedig éppen elegendő ahhoz, hogy ne váljon az Avatar John Carter „előzményfilmjévé”. Cameron képes volt legalább annyit elérni, hogy a 3 órás játékidőt kalandokkal, felfedezésekkel töltsük el és megismerjük a látványos és lélegző Pandorát. Közel hozta hozzánk az ismeretlent, hiszen elegendő időt szánt arra, hogy felfedezzük magunknak az bolygót és kék színű, indiánszerű népet. Néhol ugyan giccses, talán túlságosan is színes volt, de remekül koreografált szórakozást kaptunk Camerontól.
Így végül az Avatar egy egyszerű, de szerethető mesévé vált, ami már a forgatási fázisban aláírta a „megosztom a nézőket” ítéletét azzal, hogy szinte mindent feláldozott a látvány érdekében. Ez persze nem jelenti azt, hogy a folytatásokra nem léphet szintet a történet, de amíg azt nem tapasztaljuk meg, addig csak ez marad nekünk. 9/10