Az 1820-as években járunk, Amerika nyugati, akkor még részben felderítetlen, rideg és vad vidékein, ahol önfenntartó prémvadász pionírok, úgynevezett trapperek készülnek visszatérni alaptáborukba a fáradságos munkával megszerzett zsákmánnyal felpakolva. A Henry kapitány által vezetett csapatra a célegyenesben rátámadnak a területüket védő Arikara indiánok, a véres összetűzést pedig csak maroknyian élik túl, köztük a felderítő Hugh Glass, és félvér fia, Hawk. Glasst nem sokkal később megtámadja egy grizzly és a félholt férfit társai hátrahagyják fiával és két önkéntessel, közülük az egyik a karakán és öntörvényű John Fitzgerald. A prémvadászt persze legkevésbé sem az emberség, hanem a pénz hajtja, amihez így hozzájuthat, ha már a zsákmány sorsa a támadás miatt kétessé vált. Nem is sejti, hogy élete legnagyobb hibáját követi el, amikor végez Glass fiával, őt pedig sorsára hagyja a vadonban.

Biztos vagyok benne, hogy Alejandro G. Iñárritu legutóbbi rendezése, a népszerű Birdman után sokan valami magvas gondolatokkal operáló, elgondolkodtató, ahogy azt mondani szokás, mély filmre számítottak. Annak ellenére is, hogy az A visszatérőről már csak témájából adódóan is sejteni lehetett, hogy miféle film lesz. Várható és elvárható volt, hogy egy faék egyszerűségű bosszútörténetből - ami amúgy valóban megtörtént, és az amerikai folklór része - , egy rideg, mocskos, kompromisszumot nem ismerő túlélő western fog kerekedni. A végeredmény pedig pontosan meg is felel az imént felvázoltaknak. Az indián feleség és félvér gyerek szálat amúgy Iñárritu fűzte hozzá a történethez, hogy az azért némileg árnyaltabb legyen, illetve plusz motivációt adjon főhősének kezébe és könnyebben bemutathassa, hogy mire képes egy ember, akinek nincsen veszíteni valója, és csak az hajtja, hogy elégtételt vegyen sérelmeiért.  Félreértés ne essék, az említett egyszerűséget és egyéb jelzőket egyáltalán nem pejoratív értelemben használtam, csak fontosnak tartom leszögezni, hogy mivel is állunk szemben. És ez egyáltalán nem rossz, sőt jó, mi több nagyszerű, hiszen azt tudhatjuk már, hogy az egyszerűség esetenként gyönyörködtet. Erre a tavalyi évben is láthattunk egy remek példát, Mad Max - A harag útja volt a címe, és nem hiába hoztam fel példának ezt a Tom Hardyt szintén csatasorba állító alkotást, hiszen Iñárritu hozzáállása nagyon hasonló volt, mint George Milleré, tömören összefoglalva: mindent a szent cél, azaz a Film érdekében.
A rendező nem sajnált időt, energiát, a színészeit és a  pénzt - bár utóbbiért igazából a stúdiónak jár a vállveregetés, hiszen ha minden igaz, a tervezett 90 milliós költségvetés a végén már 130-ra rúgott, ám a  film mégis úgy készülhetett el, ahogy az megálmodtatott.

A forgatás kilenc hónapig húzódott, hóban, fagyban, mocsokban, zord időjárási körülmények között, igazi embert próbáló feladatként nehezedve a stábra, ám a végeredmény önmagáért beszél. A visszatérőben minden annyira igazi, annyira autentikus, a környezettől a szereplők öltözékének legapróbb kiegészítőiig, hogy szinte úgy érezzük mi is ott baktatunk a hó borította hegyoldalakon és patakokkal szabdalt fenyőerdőkben, ahol bármikor ránk támadhat valami vadállat, vagy  ne adj isten egy ellenséges indián törzs. A rendező hű társa Emmanuel Lubezki operatőr szuggesztív képeivel pedig rátett erre az érzésre még egy lapáttal. A filmet csak természetes fényforrásokkal világítva (nap, tűz) forgatták, a  végeredmény pedig magával ragadó, olyannyira, hogy én személy szerint bármiféle cselekmény nélkül is képes lennék órákig nézni ezeket a képeket. Tényleg olyan érzése támad az embernek, mintha a mozivászon magába szippantaná és egyszer csak ott teremne Amerika zord, de szemkápráztató tájain. Követelek egy Lubezki által fotografált természetfilmet, most! Az úriembernek pedig egy aranyszobrocskát februárban.
Rosszat a film zenéjéről se lehet írni,  nem az a fajta score, ami külön hallgatva is élvezetes lehet, néhol csak ütemes törzsi dobok hangját hallhatjuk, a film szövetébe viszont szépen lágyan belesimul és tökéletes egységet alkot vele.

És ha már Lubezkinél megemlítettem az Oscart, akkor térjünk is rá a színészekre, először is Leonardo DiCaprióra, mert most már úgyis a csapból is az fog folyni, hogy akkor most megérdemelné-e a díjat ezért a szerepért, vagy nem. A vitaindító ugyebár az, hogy a színész igencsak megsínylette az embertelen forgatást és igazából mindent bevállalt amit csak lehet, egy külföldi cikkben például egyenesen úgy fogalmaztak, hogy olyan, mintha egy Jackass filmet néznénk DiCaprióval, ezért nem feltétlenül érdemelne díjat. Ez amúgy baromság, felejtse el mindenki, ez a szerep ezt kívánta meg, ő pedig elvállalta és teljesítette, igazi method actinget prezentálva a nézőknek. Egyébként meglátásom szerint némileg skatulyába került szenvedésre ítéltetett protagonista szerepeivel, ám az is igaz, hogy ezt a karaktertípust ebben a filmben most csúcsra járathatta. Egy szó, mint száz, én nem sajnálnám tőle a szobrot.
A többiek teljesítményére se lehet panaszunk, de ez egy ilyen volumenű filmnél el is várható. Tom Hardy Fitzgerald szerepében egy igazi gennyládaként dörmögi végig a filmet, jelenléte végig vészjósló, ugyanakkor motivációja teljesen érthető, csak nem a megfelelő eszközökkel próbálja elérni célját. Tulajdonképpen ugyanolyan túlélő típus ő, mint Glass, csak pechére morális problémákkal küzd. Domhnall Gleesont is jó volt látni Henry kapitány szerepében, végig az járt a fejemben, hogy hihetetlen, hogy ez ugyanaz az ember, mint aki a két évvel ezelőtti Frank című film esetlen, zenebuzi, hipszter karakterét is megformálta.

Kemény, férfias film az A visszatérő, mely nem kíméli sem szereplőit, sem a nézőt. A naturalista ám a ló túloldalára át nem eső ábrázolásmód miatt néha szinte fáj nézni Hugh Glass megpróbáltatásait, a gyönyörű fényképezés és az időnként előtűnő álomjelenetek azonban oldják a feszültséget, így ridegsége ellenére is szórakoztatóvá és széppé téve ezt a nagyszerű mozit. 9/10