Jack (Jacob Tremblay) mindössze öt éves, de már a világ minden szegletét úgy ismeri, mint a tenyerét. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy számára a világ nem több, mint egyetlenegy szoba, amit állandó lakótársával, az édesanyjával (Brie Larson) oszt meg. Fogságban született. A külvilágról alkotott képe elképesztően hiányos, csak annyit tud, amennyit az anyja jóhiszeműen mesélt neki. Viszont Jack - bár még nem is sejti -, már elég idős ahhoz, hogy Joy tervét végrehajtva kiszabaduljon az öreg Nick (Sean Bridgers) börtönéből és megismerhesse a valódi világot.
Emma Donoghue azonos című könyvét adaptálta vászonra, amelyet a hírhedt amstetteni eset ihletett. Története lényegében véve annak a szörnytettnek az újragondolása, ahol ezúttal az egyébként is szívfacsaró drámát még fájdalmasabbá alakítva a sztori elsősorban nem Joy, hanem gyermeke, Jack szemén keresztül tárul a nézők elé. Az áldozatok lelki vívódásán kívül egyébiránt óriási szerep jut arra is, miként dolgozza fel tragédiájukat mikrokörnyezetük, illetve a történtek után Jackék hogyan illeszkedhetnek be a társadalomba.
Egy ennyire földhöz ragadt, visszafogott megközelítésben a dramaturgia szerepe igencsak felértékelődik, de a sok jelölés nem véletlen, hiszen éppen ez a legerősebb pontja az alkotásnak. Jó kezekben volt az alapanyag Lenny Abrahamsonnál (Frank), aki úgy tűnik, lassacskán átveszi a stafétabotot az ír művészdrámák korszakos zsenijétől, Jim Sheridantől. Minden apró-cseprő részletet gondosan kidolgozó rendezése és tankönyvekbe illő szinészvezetése tökéletesen hangsúlyozta ki a történet drámai mélységeit, amiben elévülhetetlen szerepe volt a két főszereplőt alakító tehetségnek.
Az általam már a Scott Pilgrim óta imádott, ám színésznőként először igazán az Átmeneti állomásban bizonyító Brie Larson alakításáról mindent elmond az a tucatnyi szobor, amit már bezsebelt, továbbá, hogy kategóriájának legfőbb díjvárományosa az Oscaron. A szememben még nála is jobb volt Jacob Tremblay, aki nyolc évesen úgy fogott meg egy hihetetlenül nehéz karaktert, ahogyan az nála jóval tapasztaltabbaknak sem feltétlenül sikerült volna. Ha valaki, akkor ő panaszkodhatna, hogy nem jelölte az Akadémia. Noha külön-külön is kiválóak voltak, a film legemlékezetesebb jeleneteit közös pillanataik adják, ugyanis kettejük játékában olyan egyedülálló harmónia van, amihez hasonlóval ritkán találkozik az ember.
Hiteles alakításaiknak és az érzelmekben bővelkedő történetnek köszönhetően egészen különleges film A szoba, ami talán éppen a végtelenül letisztult mesélése miatt nem lesz sokak kedvence, de a dráma műfajának szerelmesei minden bizonnyal megtalálják majd benne számításaikat. 9/10
