Azt eddig is tudtuk, hogy a tékásból lett filmrendező, Quentin Tarantino imádja a filmeket. A korai alkotásaitól kezdve egytől egyig fejet hajt a keleti filmek, valamint a western előtt is, gyakran a kánonból kikerültekből (egyenesen trash filmekből) csemegézve csempészi bele azok elemeit saját műveibe, hogy belőlük valami teljesen új, kevert műfajú mozi jöjjön létre. Az eredetiből átvett jelenetsorok általában közvetetten kerülnek bele a filmekbe, így a nézőnek ismernie sem kell azok származási helyét. Sőt ez a fajta remix gyakran teljesen új kontextust teremt, így hozva létre a jellegzetes Tarantino stílust, mely kimerül még a megkavart narratívában és a pörgős szövegkönyvben. Való igaz, hogy a Ponyvaregénnyel magasra tette a lécet, sokak szerint azzal a filmjével egyenesen a csúcsra jutott. Igazuk lehet: az utána következők már nem érték el a kívánt hatást, noha az összetevőket a koktélba mindig máshogy keverte bele. A 2009-es Becstelen Brigantyk azonban sokkal több egy szimpla remixnél. Hiába járunk a második világháború európai hadszínterén, Tarantino ezúttal sem műfaji filmet készített, viszont itt is minden a mozi felé mutat, de nem úgy, ahogy eddig, hanem közvetlenül.

Az első jelenetben két, a filmet későbbiekben is alapvetően meghatározó momentum lesz a középpontban, melyből az egyik a film főgonoszának bemutatása lesz. Egy francia faluba érkezik a hírhedt zsidóvadász náci, Hans Landa (Christoph Waltz), akinek meggyőződése, hogy a házigazda LaPadite nem kívánatos személyeket rejteget otthonában. Megfigyelhető, hogyan változnak meg az erőviszonyok a beszélgetés során. Landa karaktere a belépése pillanatában fölényben érzi magát. Miután bor helyett tejet kér átmeneti vendéglátójától, a néző gyanakodni kezd és megkérdőjelezi a helyzet komolyságát. Miközben gondosan előkészíti a terepet a jegyzeteléshez, LaPadite rágyújt a pipájára. Miután átadott néhány információt az SS tisztnek, ő kezd egyre fölényesebben viselkedni, s a következő pohár tejet szinte odalöki számára. A kocka akkor fordul ismét, miután Landa előad egy gondolatmenetet, melyre a házigazda nem tud mást, csak helyeselően bólogatni. Végül az ezredes is elővesz egy pipát, viszont a társáénál körülbelül háromszor nagyobbat. Annak ellenére nem kérdés, hogy ki érzi nyeregben magát, hogy mérhetetlenül groteszk egy náci tisztet egy ekkora méretű pipával a szájában látni. „Most visszaváltunk franciára és maga segít a színjátékban, világos?”-mondja végül Landa egy nem várt fordulat után. Ez a mesterkéltség és szerepjáték lesz az, ami az egész filmet jellemezni fogja, hogy végül egy grandiózus jelenettel záruljon minden, melynek színhelye mi más is lehetne végül, mint a mozi?

Jellemző még a filmre a párhuzamos szerkesztés és Tarantino megszokott történetmesélési módja, a fejezetekre osztás is. A másodikban ismerkedünk meg a címszereplőkkel. A rendező ezúttal is kívülállókból csinált főszereplőket, most gengszterek helyett egy kifejezetten zsidókból álló nácivadász gerillahadosztályt állítva a történet központjába. Ez az első párhuzamos (inkább ellentétes) elem Aldo Raineékkel (Brad Pitt) az egyik, Landáékkal a másik póluson. Látható, hogy a brigantik módszerei finoman szólva semmivel sem emberségesebbek a nácikénál, azonban a néző a nácikkal kapcsolatos többletismeret birtokában Brad Pittékkel szimpatizál. Ez egyébként a rendező korábbi filmjeiben bevált intertextualitásra épülő jelenetsoraival is teljesen ellentétes: a „lopott” jelenetsorok eredetijének nem szükségszerű ismerete egy nézőben jelenlévő történelmi ismeretre cserélődik, Tarantino azonban ezt is a maga javára fordítja azzal, hogy a nézői elvárásokkal szembemenően meghamisítja a történelmet. Az események újraírására már csak a filmekben van lehetőségünk, a vásznon lehet megtörténtté tenni a meg nem történtet. Nem véletlen tehát, hogy a történelemhamisításra épp Shossana mozijának tere ad majd lehetőséget. A terv végrehajtására, mely szerint egy helyen végeznek több náci vezérrel, a lány úgy készül elő, mint élete legnagyobb fellépésére: kiöltözik és kirúzsozza a száját is, hiszen premierje is lesz. Minden oka megvan a bosszúra. Neki kényszerből kellett álnéven élnie, de a film legtöbb karaktere hol kedvtelésből, hol álcából, de szerepet játszik, színészkedik. Tarantino hosszasan elidőzik egy kocsmai jeleneten, ahol eleve kettős identitású embereknek kell részt vennie egy ’Ki vagyok én?’ játékban, melyben a társak által adott és homlokra tapasztott kártyán lévő létező vagy kitalált figurát kell kitalálni. Természetesen itt sem ússzuk meg mozis utalások nélkül, sőt a filmben megfejtett karakterek mindegyike mozihős. De a néző is elidőzhet a további kártyafeliratokon, hiszen Mata Hari is remek kikacsintás a fennálló helyzetet tekintve.

A filmbeli karakterek ráadásul négy különböző nyelven szólalnak meg, sokszor egyetlen személy váltogat köztük. Az olasz például egészen parádésan jelenik meg a film végén, ráadásul egy színjáték részeként. Tarantino soknemzetiségű karakterei a nagy fináléban egy moziban egyesülnek, mely a filmnyelv egyetemességének allegóriájaként is értelmezhető. A Becstelen brigantykról ordít, hogy stúdióban vették fel és a ruhákat is mintha pár órával a jelenetkezdés előtt hozták volna a fel a jelmezraktárból. Ha viszont elfogadjuk, hogy itt minden a moziról szól, világossá válik a tudatos rendezői szándék: a műviségből való előnykovácsolás. A sztereotipizált hősökről (Brad Pitt zseniálisan hozott középnyugat-amerikai dialektusú hadnagyáról) már nem is szólva.

A párhuzamos szerkesztés koncepciójába az ugyanazon haditerv kitalálása két különböző személyek által, valamint Shosanna és Bridget útja illeszthető be (gondolok itt az álnevek használatának okára), melyet Mélanie Laurent és Diane Kruger alakítása koronáz meg. A vásznat viszont egyértelműen Christoph Waltz Landája uralja, aki remekül elkapta az egyáltalán nem szokványosan megírt SS tiszt karakterét. Már csak miatta is érdemes megnézni a filmet. Aki viszont a megszokott párbeszédeket szeretné hallani annak csalódás lesz majd, hogy a humor inkább a film tudatos ironikusságában van jelen mintsem az idézhető dialógusokban. Kiforrottságról árulkodik viszont, hogy ezúttal nem a történeten kívülre mutat a szövegkönyv, ahol értelmetlen dolgokról társalognak a karakterek, hanem épp ellenkezőleg, a dialógusok a cselekmény egyik fő mozgatórugói. Valamit valamiért: ezúttal nem sikerültek élvezetesre a beszélgetések, annál inkább jó sok van belőlük. Mondhatni alig van jelenet, amelyben ne legalább két ember társalogna egy asztal mellett. Viszont el kell ismerni, hogy a nyitójelenet a film talán legerősebb pontja.

Tarantino tehát csinált egy visszafogottabb, de mégis a rá jellemző kézjeggyel ellátott háborús környezetbe átültetett tisztelgést a mozi intézménye előtt. Még ha ez utóbbitól el is tekintünk, akkor is egy alapvetően szórakoztató filmet kapunk, mely ugyan elmarad a korábbi művek nagyszerűségétől, egyszer viszont mindenképpen érdemes megnézni. Másodjára már kevésbé élvezetes. 7,5/10