Vannak történetek, amik csak akkor működnek igazán, ha olyan kultúrkör tagjai mesélik el, kiknek szájából a sztori költői túlzásai is hitelesen hangzanak. A dél-koreai Park Chan-wook 2003-as magnum opusa, az azonos című mangán alapuló Oldboy is ilyen. Bizonyításként az eredetit összehasonlítom a japán képregény amerikai feldolgozásával, a mostanság önmagához képest is lelkesebben politizáló Spike Lee filmjével.

Azzal, amit annak idején igyekeztem elkerülni, lévén akkoriban, egész pontosan a Django elszabadul premierje előtt állította ki szegénységi bizonyítványát a rendező úr, ugyanis látatlanban ócsárolta Tarantino művét, mondván az afro-amerikai közösségre nézve gyalázatos egy “niggerező”, a rabszolgaság kérdéskörébe is belekapó spagetti western léte. Ennyire előítéletes világnézete mellett talán érthető, miért is nem igyekeztem mihamarabb jegyet váltani az egyébként is feleslegesnek tűnő remake-re.

Azóta viszont bőven eltelt annyi idő, hogy már aligha zavar kifakadása, így filmje megkapta a lehetőséget a bizonyításra. Az első körben sikeresen is vette az akadályt, hiszen a sztorin - amit szándékosan nem részleteznék - csavartak egyet, valamint a történet egészét sem akarták teljesen szolgai módon lemásolni, tehát, ha nem is sok, de némi szerzői ambíció volt a projekt mögött. Bár a teljes képhez hozzátartozik, hogy az eredeti befejezését az amerikai közönség gyomra amúgy sem tudta volna bevenni, tehát mindenképpen át kellett fazonírozni, hogy tömegfogyasztásra alkalmassá váljon.

Mindazonáltal még ha előbbit pozitívumként is értelmezhetjük, a hangulat terén már nincs ilyen szerencséje a nézőknek, hiszen a remake-ből teljesen hiányzik az a noiros pszicho-thriller világ, ami Oh Dae-Su beteges keringőjének esszenciáját adta. S ha már megemlítettem a főhőst, akkor nehéz lenne szó nélkül hagyni, mennyire mellényúltak vele az amerikaiak. Josh Brolin ugyan méltó utódja lehetett volna a 2003-as változatban élete alakítását nyújtó Choi Min-siknek, de nem Spike Lee rendezésében.

Az amerikai direktor kezdésként a bestiát öncélúan megfosztotta annak sörényétől, mindössze azért, hogy a történetbe bepaszírozhassa “didaktizmusát”. Mondjuk, ha már négergyalázónak állítja be a főszereplőt, akkor a tar kobak végül is valóban jobban passzol hozzá. Ugyanakkor azt már nem sikerült értelmeznem, hogy a hős a cenzúrán kívül miért is váltott olyan gyorsan vissza “normálisba”, elvégre bosszújának alapja az őrület határára sodorta, ahonnan nem egy megálló a visszaút. Arról nem is beszélve, hogy néhány fontosabb karakter nem- és rasszváltásai is megmagyarázatlanul maradtak.

Kifejezetten rossz filmnek mindezek ellenére sem nevezném az Oldboy remake-jét, csak egyszerűen több osztálynyi különbség van közte és az eredeti között. Szinte minden hiányzik belőle, ami miatt a 2003-as olyan nagyot szólt, s noha így alapvetően jól pozícionálta Lee és a stúdió a feldolgozást, nagy emancipációs és pénzügyi igyekezetük közben megfeledkeztek magáról az alapanyagról. Merthogy az annyira illett amerikai kezekbe, mint Tarantino szkript Nancy Meyers-ébe...

Oldboy (2003): 9,5/10

Oldboy (2013): 5/10