90-es évek, a katasztrófafilmek kora! Rob Cohen, a Halálos iramban széria elindítója még mielőtt igazán híres lett volna Vin Dieselékkel, beállt a sorba és elkészítette a saját katasztrófafilmjét, a Daylight-ot, Sylvester Stallonéval a fedélzeten. Az öreg Cohen egyetlen szerencséje az Olasz csődör jelenléte volt, aki képes volt a felszínen tartani a süllyedésre ítélt projektet.

Hatalmas erejű robbanás rázza meg Manhattan egyik negyedét. A baleset következtében a Mahattant New Yerseyvel összekötő alagút mindkét vége beszakad, és a bent ragadt emberekre nemcsak a bezártság tehetetlenül nyomasztó érzése nehezedik, hanem a fölöttük örvénylő Hudson-folyó hatalmas víztömege is. Kit Latura, aki korábban a mentőszolgálat vezetője volt, azt a feladatot kapja, hogy kerítse elő a bajbajutottakat - akár a föld alól is…

Cohen meglepően ambiciózusan indult neki Leslie Bohem íróval karöltve a történetnek, és ketten együtt, egy viszonylag komoly hangvétellel felvértezve indították útnak Stallone túráját a föld alá. Tény, sablon-sablon hátára került az építkezés során, de mégis ötletes volt bemutatni a tipikus mellékszereplő karaktereket a játékidő első negyedében. Megkaptuk a kisgyereket, a rosszfiút, az öregeket, a kutyát és az egyedülálló nőt, aki majd szépen betársul a főhős mellé, illetve a nagypofájú, gazdag, halálra ítélt idiótát… 

Mindezeket összegyúrva pedig kialakult egy lüktető tempójú sablontörténet, ami ugyan teljes mértékben élvezhető, de csak és kizárólag Stallone jelenlétének köszönhetően. Ugyanis a Daylight egy rettentően nagy tucatmozi, ami csak az első néhány percben próbál meg egyedinek tűnni a kimért felvezetésének hála. A folytatás viszont kiszámítható, katartikus élményt mellőző bohóckodás, egy-egy jobb pillanattal.

Stallone csillaga a 90-es évek második felére már kezdett kissé leáldozni, így bár jó volt látni őt újra a megmentő szerepben és hiába volt ő a film csúcspontja, nem volt már meg az a varázs, ami jelen volt a korábbi filmjeiben. Ez pedig megpecsételte az egész alkotást… 5,5/10