1976-ban Argentínában kitört a mocskos/piszkos háború, egy belpolitikai harc, amelyet követően a hatalomra jutó szélsőjobboldali katonai junta módszeresen távolíttatta el a szélsőbaloldalinak titulált állampolgárokat, csoportokat, egyszersmind önjelölt igazságosztóként felszabadította börtönbüntetésük alól a "jobbosokkal" szimpatizálókat. Az egyik, ilyen úton felszabadított gyilkos története ihlette Eduardo Sacherit regénye megírására, amit 2009-ben spanyol segítséggel Szemekbe zárt titkok címen filmesítettek meg. Hat évvel később megérkezett az amerikai változat, de talán a történelmi dimenzió hiánya miatt is célt tévesztett. Méghozzá jócskán.
Az eredeti a könyv regény a regényben jellegű mesélését követi, tehát párhuzamosan követhetünk két történetet, egy megerőszakolás és gyilkosság utáni nyomozásét, valamint az ügyben érdekelt ügyész jelenét, ahogyan memoárjának megírásához igyekszik feleveníteni a 25 évvel korábbi eseményeket. Kutakodása során kénytelen-kelletlen újra az idegörlő nyomozás közepette találja magát, valamint korábbi szerelmi sebei is újra feltépődtek, de nincs visszaút, elhatározta: befejezi a művet. A remake ehhez hasonló, pontosabban ennek egyszerűbb megoldását alkalmazza, de lényegi különbség itt, meg a cselekmény eseményeiben nem fedezhető fel.
Az argentin film egyébiránt nem tekinthető különösebben korszakalkotónak a cselekményvezetés, vagy a fordulatok tekintetében, még annak ellenére sem, hogy a végén kőkemény gyomrost visz be. Az igazi erőssége a csodálatosan kivitelezett dramaturgiájában, illetve az ezt elősegítő filmnyelvi megoldásokban keresendő. A szereposztás kiváló, a karakterek közötti kémia kifogástalan, s a főleg Ricardo Darín vezette gárda a pazar rendezésnek is köszönhetően a film romantikus és tragikus jeleneteiben is remekül helytáll.
Az amerikaiak a történetet természetesen a saját ízlésvilágukhoz igazították - már, ha szabad így fogalmazni egy nemzet tragédiáját illetően -, ők a 9/11-es eseményeket követő terror elleni küzdelem hétköznapjaiba helyezték át a nyomozást. A tervezőasztalon még minden bizonnyal jól mutató ötlet azonban nem igazán illeszthető be a mű bűn és bűnhődés problémakörét morális és jogi ismérvek alapján feldolgozó cselekményébe, s az alkotók bicskája ebbe bele is tört, ugyanis néhány hangzatosnak szánt kikacsintáston túl nem jutottak, így pedig a terrorfenyegetettség inkább csak felesleges adalék lett, mintsem történelmi alap.
Billy Ray korlátolt eszköztára pedig újabb szög volt a koporsóba, lévén filmje az eredetivel szemben feleslegesen kapkod, a drámai hangvételt hiteltelen túljátszásokra alapozza és mindezek mellett végtelenül aránytalanul bánik a történeti és/vagy érzelmi szempontból jól elkülöníthető szálakkal. Míg Juan José Campanella egyedülálló ösztönnel futtatta ezeket, a nyomozásra és a szerelmi szálra egyaránt komoly hangsúlyt fektetve alakította kétpólusúvá filmjét, addig amerikai kollégája lebutított, nagyzoló eszközökkel próbálta elérni a hasonló hatást. Tette mindezt sikertelenül, két Oscar-díjas színésznőjének (a valaha sokkal szebben csillogó, de ezúttal végre sikeréhesnek tűnő Julia Roberts és Nicole Kidman) és Oscar-jelölt színészének (Chiwetel Ejiofor) tehetségét pazarolva.
A teljes képet tekintve is hasonló következtetést tudok levonni. Az argentin változat kivételes filmes megoldásaival és remek alakításaival annak idején méltán nyerte el az Akadémia szobrát, azt, amelyikre fikarcnyi esélye sem volt az első látszatra talán az eredetihez hasonlóan többrétűnek tűnő, ám valójában csak azt “lélektelenül” másoló remake-nek. A kevésbé jól kidolgozott szálak végett unalmas, erőtlen, s megtekintését legfeljebb ellenpéldaként javasolnám azoknak a csodálatos pénzhajhászoknak művészeknek, akik egy korábbi klasszikus újbóli feldolgozását tervezik.
Szemekbe zárt titkok (2009): 9/10
Szemekbe zárt titkok (2015): 4/10
