A Disney soron következő klasszikus mesefeldolgozása szerencsére szakít a béna, sötét fantasy-vonallal, mely Hófehérke, Csipkerózsika és Hamupipőke rút emlékű élőszereplős felbukkanásait jellemeze mostanában. A dzsungel könyve megmaradt annak a kedves gyerekmesének, amilyen a ’67-es rajzfilm volt (már amennyire halvány emlékeim és az általános közmegegyezés alapján ezt mondhatom) és lenyűgöző, aprólékos látványvilágával biztosan megtalálja az utat a célközönség felé.
Ugyanakkor nem elég az ismert célközönség megnyerése, elvégre nem az ő pénzüktől csilingel majd a kassza, és valamivel Apu és Anyu figyelmét is jó lenne megragadni a moziban a szépen animált állatokon túl. Ilyen szempontból sajnos nem sokat nyújt a film, két dzsungelben szaladgálás között nem sok érdekeset hallunk, de azt legalább ismétlődően. Bagira, Sir Kán, Balu és a farkasok sokat beszélnek, de keveset mondanak, megszólalásaik nagy részében leginkább már az első megjelenésük alkalmával egyértelműsített célt, álláspontot erősítgetik, ami egy idő után elég fárasztó tud lenni. Az állatok bosszantó egysíkúsága mellett Maugli identitáskeresése és múltjának rejtélyei jelentenek némi fellángolást, gondolkodásra okot adó percet, de a film végére mind a két szál inkább kifullad, semmint, hogy emlékezetes lezárást kapjon. A főszerepet játszó Neel Sethi játékát jónak éppen nem mondanám, inkább gyermekinek, de a 12 éves színészpalánta a maga kiforratlanságával ebben a gyerekeknek szóló mesében megállja a helyét. Ha ehhez hozzávesszük, hogy legelső filmszerepében, egy 100%-ig zöld háttér előtt készült hollywood-i szuperprodukcióban kellett egy klasszikus, milliók által ismert figurát életre keltenie, teljesítménye több, mint megsüvegelendő.
Ahogy megsüvegelendő Jon Favreau rendezőtől a technikai stáb utolsó tagjáig mindenkié, aki részt vett az indiai dzsungel növény- és állatvilágának eme szemet gyönyörködtető vászonra adaptálásában. Manapság, amikor a CGI és a 3D gyakran a megúszásra való törekvés és a parasztvakítás eszközei, ritka az olyan film, melynek megvalósításában ennyire koncepciózusan az említett technológiák használatára támaszkodnak az alkotók. A vadon színes, változatos forgataga mindig betölti a képet, vonzza a figyelmet, minden fa, inda és szikla úgy van megrajzolva, mintha csak az előttünk húzódó széksorból egyből átléphetnénk a dzsungelbe. Az állatsereglet tagjai hasonló részletességgel lettek megvalósítva, igaz 1-2 alkalommal érzékelhetően kilóg a lóláb, de többségében a látványuk bámulatosan élethű.
Jon Favreau filmje nincs túlgondolva és sokáig valószínűleg nem is fogunk emlékezni rá, de a jól ismert történetet a technológia maximális kihasználásával gyönyörű, modern köntösbe öltöztette, ami, lássuk be, egyre nélkülözhetetlenebbnek tűnik, ha azt szeretnénk, hogy ezek a klasszikus mesék az egészen fiatal generációk érdeklődését továbbra is felkeltsék és ezáltal fennmaradjanak.
6,5/10
