Most írhatnék valami okosságot a nemzeti traumák lappangási idejéről és mozgóképes feldolgozásáról, de az a helyzet, hogy a második világháborús filmeket a különféle nációk már a világégés idején elkezdték ontani magukból. Persze ezeknek csak a töredéke játszódik a fronton és ha a háborús filmek kerülnek szóba az ember a Donald Sutherland és a Sean Connery-féle akciódús alkotásokra gondol a ’60-as/’70-es évekből. Vagy inkább gondolt egészen 1998-ig. Nem túlzás azt állítani, hogy Steven Spielberg filmje az évtized végén háborús filmek tömkelegét indította el, miközben egyszerre reformálta meg a műfajt nemcsak filmtechnikai, de eszmei szempontból is, két legyet ütve egy csapásra: a nyolcvanas éveiket taposó veteránok előtt is lerótta tiszteletét.
Ha szép sorjában haladunk és az említett társaival vetjük össze a filmet, alapvető különbségeket találhatunk. Míg A halál ötven órájához hasonlóaknál a háború mint kaland van jelen, ezáltal a főszereplők kalandhősökké válnak egy kitűzött céllal, amit végre is hajtanak, a Ryan közlegény megmentésében ezek ellentettjeivel találkozunk. Alig kezdődik el a film, máris félelemmel átitatott katonákat látunk, és ez az érzés egészen a játékidő végéig elkíséri a szereplőket. A normandiai partraszállás egyáltalán nem heroikus és ezt a kézikamerás megoldás is segíti: mi is ott vagyunk a fronton, mellettünk robbannak fel az aknák, süvítenek el a golyók és abban sem lehetünk biztosak, akár a katonák, hogy akinek az előbb még értelmes mondat hagyta el a száját, nem fog-e a következő pillanatban fájdalomtól hangos ordításban kitörni vagy épp egy jól irányzott lövés következtében elnémulni. Ahogy kell naturalizmusban sincs hiány: mostanában ennyi vért és kilógó belső szerveket csak a Walking Dead sorozatban látni. A kamera pedig nem fordul el, sőt a magasba is csak azért emelkedik, hogy a vérmosta holttesteket pásztázza és ez az egyetlen jelenet a partraszállás elejéről, amikor zenét hallunk. A hazafias dallamok viszont ironikusan csengenek, így ha eddig nem volt egyértelmű, most már biztosan láthatja a néző, hogy nem szokványos háborús filmmel van dolga.
A küzdelem tehát átláthatatlanná válik, ezért fogadja kétkedve Miller százados (Tom Hanks) a különleges feladatot, amit felülről kapott: hozzon ki egy James Ryan nevű közlegényt a frontról, hiszen már három testvére odaveszett a háborúban. Annak ellenére, hogy Miller kap egy egyenes célt, társaival végig azon merengenek, hogy megéri-e mindez és ez a kettősség a nézőket sem hagyja nyugodni. De ahogy Horvath őrmester (Tom Sizemore) megjegyzi: lehet, hogy ez lesz a legjobb tettük, amit ebben a káoszban véghez visznek.
A film se nem háborúellenes, se nem pártolja azt, helyette végig az abszurditás körül mozog. Az amúgy is fejezetszerűen felépített filmben szürreálisabbnál szürreálisabb jelenetek követik egymást, melyek mind az élet (jelen esetben a háború) abszurditását erősítik, ami egyébként az egzisztencialista alkotásokhoz vezetnek vissza bennünket (nem teljesen ide, de majdnem). A gépiesen megírt halotti táviratok üresen csengő szavai; a leszakadt karját kereső katona Omaha Beachen; ahogy először egy másik Ryannel közlik fivérei halálát; ahogy a dögcédulákkal pókereznek, majd feleszmélnek; ahogy egy félsükettel papíron kommunikálva tudják meg Ryan közlegény tartózkodási helyét; ahogy az elengedett német katona lesz a végzetük és még sorolhatnám. Az imént említett jeleneteknek köszönhetően a film kap egy fanyar humort, mely miatt egyrészt a kubricki iskolába is beillik, másrészt ez könnyen fogyaszthatóvá is teszi a mozit.
De nem csak ezek miatt lesz kiemelkedő: ahhoz, hogy ott érezzük magunkat a harcmezőn, szükség van egy remek operatőrre Janus Kaminski személyében, aki már több, mint egy tucat filmben dolgozott a rendező mellett és mondanom sem kell, ismét kiváló munkát végez. Természetesen a forgatási díszletek és a helyszínek is mind autentikusnak hatnak (akkor is, ha pont a partraszállást nem az eredeti helyszínen vették fel). Mivel minden karaktert nem lehetett egyformán a szövegkönyv segítségével elmélyíteni, helyettük a kellékek és a gesztusok beszéltek. Olyan színészek fordulnak meg néha csak egy-egy percre a vásznon, mint Bryan Cranston, Nathan Fillion, Ted Danson vagy Paul Giamatti. A főbb szerepekben pedig olyan manapság kevésbé foglalkoztatott arcok tűnnek fel, mint Tom Sizemore, Barry Pepper és Giovanni Ribisi. Ryant Matt Damon játssza, akiről nem újdonság, hogy állandóan meg kell menteni.
Érdekes módon mai szemmel néhol untam az akciójeleneteket, még a D-nap se tudott úgy lekötni, mint régen, pedig annyiszor azért nem láttam, hogy unalmas legyen. Spielberg egyébként is a színészvezetéshez értett jobban, de erről most nem foglalnék egyértelműen állást: bizonyára a kétezres évek elején látva a filmet a Medal of Honor és Call of Duty játékokkal karöltve számomra is különlegesebb élményt adott.
Összességében elmondható, hogy még mindig az egyik legjobb és legegyedibb háborús film elé ül le az, aki a Ryan közlegény megmentését választja, mely a hangulatnak és a karaktereknek köszönhetően bátran újranézhető többször is. Annak ellenére, hogy az amerikai zászló lobogása zárja keretbe, annak tükrében megbocsátható a pillanatra megjelenő pátosz, hogy Ryan mégis csak egy háborúban, a megmentőitől kapta az életet, de még így se biztos abban, hogy helyesen élt. Ezt az egyetemes kérdést pedig életünk alkonyán anélkül is feltehetjük, hogy háborús veteránok lennék. 8,5/10
