Az Olvasói Hét filmjeit itt találjátok.
Mikor a nyolcvanas évek amerikai filmjeire gondolunk, eszünkbe juthatnak a vérgőzös akciófilmek Stallonéval és Schwarcival; a mai szemmel nem kevésbé erőszakos buddy-cop vígjátékok Mel Gibsonnal és Eddie Murphyvel; a kokainnal átitatott bűnszervezetek világa, Miami neonban úszó éjszakai klubjai A sebhelyesarcúban és a Miami Vice sorozatban, vagy a Wall Street-i pénzéhes bankárok a Tőzsdecápákban. Mintha az évtizedet valami megmagyarázhatatlan szabadságérzet uralná. Ez azonban a hidegháborús fenyegetettség tükrében indokolatlannak tűnik, melyre természetesen néhány film is reflektált (Másnap; Ne várd a csodát!), továbbá az egyre elterjedő számítógépek okozta vélt fenyegetések is olyan filmekben teljesedtek ki, mint például a Terminátor. Arról a tényezőről viszont elfeledkeztek, hogy az időközben felnövő (X) generáció is egyre inkább szót követel magának. Aztán jött John Hughes és minden megváltozott.
Persze, tinivígjátékok jócskán születtek az évtizedben, de mondhatni csak Hughes értett igazán a fiatalok nyelvén. Filmjeiben rendre előkerülnek a tinédzserek gondjai, méghozzá annyira örökérvényű módon, hogy üzenetüket tekintve az azóta eltelt harminc évben sem vesztettek aktualitásukból. Merthogy van, ami nem változik, ahogy erre a Nulladik óra című film egyik jelenetében a tanár (Richard Vernon) és a gondnok (Carl) beszélgetése rámutat. Utóbbi szerint nem a diákok lesznek évről-évre egyre arrogánsabbak ahogy Vernon állítja (1985-öt írunk!), hanem ő dilizik be egyre jobban. Természetesen a film központi szereplői, a szombati büntetésüket töltő diákok számára a nap más tanulsággal fog szolgálni. Andrew, Brian, Claire, Bender és Allison különböző körökből kerülnek ki. Köztük van a sportoló, a stréber, a „hercegnő”, a bűnöző és a különc. Mindannyian azt a feladatot kapják, hogy írjanak egy esszét arról, hogy minek gondolják magukat, melyhez persze egyiküknek sincs kedve. A történet mozgatórugója tulajdonképpen Bender lesz, aki megbontja a társaságot piszkálódásával, ezzel hozva felszínre az érzelmeket a többiekből és természetesen a nap végére kiderül, hogy ami a társak és a szüleik nyomásgyakorlását illeti, több közös van bennük, mint elsőre tűnik. Mindezeket lehetett volna didaktikusan is tálalni, John Hughes viszont amellett, hogy életszerű párbeszédeket írt, meghagyta az improvizáció lehetőségét is a fiatal színészeknek, alakításuk így egytől egyig hiteles tudott maradni. Esetleg ott lóg ki a lóláb, hogy a dramedy egyik fő humorforrását az adja, hogy felügyelőtanárból komplett hülyét csinálnak a diákok. A filmben Carlt kivéve minden felnőtt (a szülőket csak egy rövid jelenetben látjuk) a fiatalok lelkének megnyomorítója és ha valaki jól kijön az ősökkel, az tuti nem mond igazat és egyébként is őrá is ez a sors fog várni (ti. ha felnősz, a szíved meghal). Megbocsátható, hiszen annyira a tinédzserekről szól, hogy egy teljesen új nézőpont behozatala csak rontott volna az összképen.
Nem csoda, hogy kint hatalmas kultusznak örvend. Egyrészről a jól elkülöníthető klikkek jellegzetesen amerikaiak, másrészt mondanivalója az idő próbáját is sikeresen kiállta, úgy, hogy hangulatában egyértelműen a nyolcvanas évek köszön vissza, mely utóbbi különleges pluszt ad az alkotásnak. A nyitójelenet a Simple Minds slágerével és az iskola képeivel szinte visszarepít harminc évvel korábbra, miközben a néző saját iskolai élményei is a felszínre kerülnek. Amellett a film sokadik alkalommal is képes újat mutatni. Nekem például később tűnt fel, hogy Brian film végén megismételt nyitómonológja egy apró, de fontos módosításra kerül, mely egy az egyben az alkotás üzenetét közvetíti. Vagy ott vannak még a kezdő jelenetben felbukkanó easter-eggek is (Carl tablója, Brian felrobbant szekrénye). Egy szó, mint száz, ennek a filmnek lelke van és nem túlzás, hogy kötelező látni! 9/10
