Az Olvasói Hét filmjeit itt találjátok.
Mivel sokan már a Saul fia sikerét is tragédiaként élik meg, így őszintén örülök neki, hogy a Szerb film még csak véletlenül sem magyar. Mert, ha egyeseknek már a holokauszt-téma is bicskanyitogatónak számít, akkor az érintettek számára az újszülött pornó és a fallosszal gyilkolás “művészetével” kacérkodó 2010-es alkotás felért volna egy agyvérzéssel. Pedig még itt sem lenne ok a haragra, lévén ez is csak egy film, pontosabban egy abszurd társadalomkritika, ami kifinomult nyelvezet helyett az aberrált jelenetek csúcsrajáratása mellett tette le a voksát.
Egyébként érdekesen kezdődik, lévén David Fincher Játsz/ma c. remekéhez hasonló alapszituációba csöppen a néző, csak míg ott egy sikeres üzletember az unalmas hétköznapjainak fellendítése érdekében köt szerződést egy ismeretlen profilú céggel, addig itt az ex-pornósztár Milos (Srdjan Todorovic) azért vállal el egy homályba burkolt pornó-projektet, hogy megteremthesse családja anyagi biztonságát. Később azért akad (a minőség mellett) egy fontos különbség: Srdjan Spasojevic a nevesebb kollégájával szemben csak ideig-óráig játszik rá főhősének elveszettségére, utána filmjéből a legfőbb dramaturgiai misztikumot kiölve erőltetett flash back-ek révén próbálja sokkolni nézőit. Ami önmagában még tolerálható hiba, de a halovány emlékképekkel egy aberráltsági licitháborúba is belekezdett és addig ment, amíg beteges kreativitása engedte. Ez pedig nem több, mint erőltetett polgárpukkasztás.
Ráadásul igazából annak sem jó. Legalább is, ha abból indulok ki, hogy a rendező mennyi elborult jelenetet sűrített a nagyjából 100 percnyi játékidőbe, akkor viszonylag kevés alkalommal sikerült tényleg nagyon kizökkentenie. Egyszerűen egy idő után már annyira komolytalanná, kiszámíthatóvá vált a repertoárja, hogy a néző csak a száját húzza majd az aberráltságok miatt, meghökkenni nem fog. Azokon pedig kívül leginkább csak egy sután megfogalmazott háborús/besorozási szimbólum, valamint egy rosszabb TV-film szintjét alulról súroló családdráma marad. Meg kisebb hangsúlyt kapó vissza-visszatérő elem az erőszak és a szórakoztatóipar perverz légyottja is, de maradjunk annyiban, hogy erről Cronenberg "kicsit" jobban mesélt a Videodrome-ban. 
A filmnek pusztán a brutalitásából kiindulva nem érdemtelenül lett kultstátusza a horrorberkekben, viszont a minőségét tekintve az átlagtól is jócskán elmarad. A majdnem színtiszta erőszak ugyanis a megfelelő hangulat és filmes eszköztár hiányában aligha fogja szilánkosra törni egy edzett horrorrajongó lelkét, mint ahogyan a műfaj iránt érdeklődőket sem fogja magával rántani. Társadalomkritikaként pedig végképp nem állja meg a helyét, hiszen ahhoz nem sikerült jól szavakba öntenie gondolatait és szimbólumrendszere is kidolgozatlan. 3/10
