Az Olvasói Hét filmjeit itt találjátok.
Egy szűk másfél óra, ahol Tom Hardy csak vezet, villogó szemekkel beszél a telefonba, néha magában is, közben meg az orrát törölgeti. Nem, ez nem a Mad Max egy Hallmarkra írt változata, hanem egy biztos kézzel levezényelt minimalista dráma az apák bűneiről és az abból való kitörni akarásról. Mindennek azonban súlyos ára van, melynek első részletei, már a film történései alatt bekopogtatnak a szélvédőn.
Ivan Locke a műszak végeztével hazafelé indul a családjához. A felesége és két fia ropogós csirkeszárnyakkal és a fotel mellé készített távirányítóval várják haza focimeccset nézni, azonban Locke az első piros lámpánál kénytelen meghozni élete egyik legnehezebb döntését. Nem megy haza, irányt változtat, felmegy az autópályára, és egy távoli kórház felé veszi az útját, ahol egy számára majdnem teljesen ismeretlen nő vajúdik. Az apa pedig nem más, mint:
És hát Locke nem akar odamenni, mert könnyen lehet, hogy ez az út egész addigi életének végét jelenti, mégis muszáj, hajtja valami. Ez a valami pedig egyenesen a főszereplőnk személyiségéből fakad, ami a film alatt olyan egyenletes tempóban kerül kibontásra, ahogy az általa vezetett BMW falja a kilométereket. Egy megbízható, határozott ember sziluettjét látjuk, aki szereti két kézzel markolni a kormányt. Egy nagyra becsült építésvezető, aki szakmai karrierjének egyik legfontosabb reggele előtt áll, egy gigaberuházás keretében történő beton alap kiöntésének megszervezésével és lebonyolításával. Egyszerre számítanak rá otthon, a munkában és a kórházban, ő pedig azt az utat választja amit a leginkább helyesnek vél. Felelősséget vállalni mind a három helyen. A lehetőségekhez mérten kihozni mindegyikből a legtöbbet és minimalizálni a károkat. Helytállni a folyamatosan rázúduló sártengerben és végül átérni a másik partra.
A film alatt a látvány meglehetősen impulzív, minden mozgásban van, az elhaladó lámpaoszlopok és autók fényei, villogó mentőautók, az ablak tükröződései. Ehhez gyönyörűen kivitelezett operatőri munka párosul, ami jó érzékkel tágítja ki a karosszériába zárt tér határait. Ugyanilyen nyughatatlan folyamként vonul végig a filmen a cselekmény. Minden pillanatban történik valami, Tom Hardy pedig azonnal reagál, elképesztő intenzitással és hitelességgel. Bezárta magát egy burokba (Locked) ahol a telefon a köldökzsinór, amin keresztül próbálja megoldani az éjszaka problémáit, amikor pedig épp nem azon beszél, az apját véli felfedezni a hátsó ülésen, akire ráereszti dühét és tehetetlenségét. Ezek azok a jelenetek, amikor a karakterről lefoszlik a családapa jelmez, szétreped a munkavédelmi ruházat, és megmutatja magát a valódi Ivan Locke, minden frusztrációjával és múltbeli sérelmével együtt. És pontosan ezek a jelenetek adják meg tetteinek motivációit, nekünk nezőknek pedig a megértést. Amikor a kollégájának a betonról és a rajta lévő épületről beszél - hogy elég csak egy apró repedés és összeomlik minden -, épp arra reagál ami vele történik, mi pedig csak ülünk és nézzük, amint ezt a jókötésű, hosszú munkával felhúzott építményt szépen lassan behálózzák a repedések, mígnem csendben, robaj nélkül, lassított felvételben összeomlik.
A rendező, Steven Knight és Tom Hardy végig uralják a filmet, annak ellenére, hogy a telefonhívások szövegét olykor rendezői instrukciókra az utolsó pillanatban megváltoztatták, mindezt Hardy tudta nélkül, hogy még élesebbek legyen a reakciói. A mindössze 6 napos forgatáson, egyedül ő volt kint terepen, a többi színész egy hotelből telefonálta végig a filmet. Ahhoz képest, hogy ez egy független film, meglehetősen sokan ismerik idehaza is, ami valószínűleg Hardy-n kívül az ügyesen alkalmazott koncepciónak köszönhető. A kamera csak másodpercekre mozdul ki a kocsiból, ez pedig egy teljesen lecsupaszított, de gyönyörűen szálcsiszolt és intenzív élményt ad. A Locke szinte tananyag formájában hordozza magában mindazt, ami miatt egy minimál költségvetésű film jól működik. Na és persze ki ne nézne szívesen egy olyan filmet, amiben Mad Max a kormány mögött kezd megborulni? 8/10
