Régebben azt hittem, akár hat lehetetlent is megtehetek reggeli előtt!-hangzik el a filmben Alice megállapítása, ami a felnőtté válás és a racionálisabbá váló gondolkodás példája is lehet. Vajon más is változott Tim Burton 2010-es rendezésének, az Alice Csodaországban folytatásában?

A főhősünk (Mia Wasikowska) immár felnőtt nő. Három év telt el azóta, hogy kikosarazta az udvarlóját és hajóskaptány lett. Bejárta a világot, olyan helyekre is  eljutott, ahova csak a jómódúaknak volt lehetősége elutazni, és nő létére az emberei tisztelik, és feltétel nélkül hajtják végre parancsait. Mégis eljön az idő, hogy hazatérjenek Londonba, ahol minden a megszokott kerékvágásban halad. Az arisztokrácia tagjai még mindig furcsán tekintenek a különcökre; nehezen viselik, ha egy nő elér valamit; a haladást pedig minden porcikájukkal megvetik.

Ebben a beporosodott légkörben pedig nem csak a hajó, hanem Alice családjának lakhelye is veszélybe kerül: főhősünknek pár nap áll a rendelkezésére, hogy eldöntse, a házra felvett hitel kifizetéséért cserébe lemond-e a vízi járműről. Ráadásul ha így dönt, akkor a tengernek is búcsút inthet, hiszen titkárnői feladatokat akarnak rábízni a hajótársaságnál.

Így a lehető legjobb pillanatban bukkan fel a mostanra pillangóvá váló Bölcselő, hogy átvigye Tükörországba, mert Kalaposnak (Johnny Depp) segítségre van szüksége. Amint a lány belép a másik világba, eszeveszett kalandokba keveredik, ráadásul még Időt (Sacha Baron Cohen) is magára haragítja.

Annak ellenére, hogy a 2010-ben a Disney égisze alatt készült első rész inkább fanyalgó, mint elismerő kritikákat kapott, az emberek világszerte csődültek a moziba, így könnyen elérte az egymilliárd dolláros bevételi álomhatárt, mely főként a látványos képi világnak, az akkoriban még viszonylag újdonságnak számító 3D-nek, Tim Burtonnek és olyan színészeknek, mint Johnny Deppnek, Anne Hathawaynek, Helena Bonham Carternek és Alan Rickmannek volt köszönhető. A folytatásra azonban közel hat évet kellett várni.

De vajon érdemes volt várni?

A korábban megismert szereplők nagy része most is visszatért, azonban a rendezői székben Burtont James Bobin váltotta, ez viszont sem a látványvilágon, sem a hangulaton nem nagyon látszik: a Tükrön túli világ ugyanolyan színes, harsány és vattacukorédes, mint korábban volt. A színészgárda bővült Sacha Baron Cohennel, aki számomra A leleményes Hugó után ismét bebizonyította, hogy az alpári humorbombákkal teleszórt filmjein kívül remek alakítást tud nyújtani. Idő karaktere nem egyértelműen gonosz, hiszen világosak a motivációi, az pedig, ahogyan a hősszerelmes férfit hozza (az ajándéka aranyos), még emberibbé teszi.

A különféle netes oldalakon olvasható negatív kritikai fogadtatást nem igazán értem, hiszen elsősorban ez egy gyerekeknek (esetleg gyermeklelkű felnőtteknek) szóló film. És ennek teljes egészében megfelel mind a történet, mind a tálalás, végig izgalmas, csupa kaland, nagyszerűek az idősíkok és világok közötti váltások és mindenki megtalálja a neki legszimpatikusabb szereplőt. A Szívkirálynő Giuseppe Arcimboldo munkásságára épülő zöldségember katonái és szolgái pedig kimondottan ötletesek.

Nekem tetszett, bár én az előző részt is élveztem emlékeim szerint. Úgy gondolom, hogy ha beülünk a moziba, nem minden alkalommal vágyunk magasröptű mondanivalóval rendelkező filmekre, sokszor csupán valóban a szórakozás és a kikapcsolódás miatt esik arra a választásunk, amire épp jegyet váltunk. Az Alice Tükörországban pedig nagyszerű kikapcsolódást nyújt, és ha nem sajnáljuk a 3D-re kiadott pénzt, akkor mindenképpen úgy nézzük meg, hiszen már a kezdéskor magával ránt. 7,5/10