Elévülnek-e a bűneink? Megváltozhat-e egy olyan ember, aki korábban rengeteg embert küldött a halálba? Jogunkban áll-e az önbíráskodás? Többek között ezeket a kérdéseket járja körbe Atom Egoyan legújabb filmje.
Zev Guttman (Christopher Plummer), a 90 éves férfi egy idősek otthonában tölti napjait. A felesége egy hete halt meg, ő azonban erre nagyon ritkán emlékszik csak, mert demenciában szenved. Az otthonban lakik még az egyik régi barátja, Max Rosenbaum (Martin Landau) is, aki egy nap emlékezteti, elérkezett az idő, hogy Zev betartsa korábbi ígéretét: megkeresi azt a férfit, aki Auschwitzba hurcolt családtagjaik lemészárolásáért felelős, Otto Wallisch blockführert. A baj csak az, hogy férfi valószínűleg álnéven él Amerikában, könnyebbség viszont, hogy az országban csak négyen vannak, akik korban is megfelelnek. Így Zev hosszú utazásra indul…
Annak ellenére, hogy számos film készült a holokauszt témájában, Ergoyannak sikerült egy olyan alkotást átnyújtania a nézőknek, ami sokáig emlékezetes lesz. Zev (farkast jelent) magányos vándor, akinek végig szurkolunk. Ez az alkotóknak köszönhető, hiszen olyan ügyesen adagolják az információ morzsákat, és olyan lassan derül ki, hogy mi is a férfi valódi célja, hogy az igazság felszínre kerülésével sem veszíti el a rokonszenvünket, és fel sem merül bennünk, hogy mégis csak egy ember életét akarja kioltani és hogy ezért elítéljük.
A történet úgy alakul, hogy jó pár ember véleményét megismerhetjük a holokausztról és a háborús bűnösökről, valamint a hitleri Németországról. Érdemes megfigyelni, hogy hogyan változnak ezek, mennyire másképpen reagálnak az emberek, ha a téma szóba kerül. Végső soron ez a társadalom leképezése, hiszen ugyanezek a csoportok állnak szemben egymással.
Christpher Plummer remek színész, és ez végig látszik: sosem riad fel egyformán az álmából és kezdi el keresni a feleségét; egy-két homlokráncolással, halvány grimasszal játszik, mégis erős a jelenléte a filmvásznon. Amikor egyszer-egyszer elsötétülnek a gondolatai, emlékei, mi is felszisszenünk, és csak szurkolni tudunk, hogy minél hamarabb visszataláljon a sötétségből. Plummer még mindig délceg, a karaktere is elegáns, sosem veszti el a fejét, és roppant kitartó, akár órákat is képes egy verandán ülni, amíg a ház lakói hazaérnek.
A történetnek két csúcspontja van: az egyik, amikor Zev szorult helyzetbe kerül és ebben a kb. 15 percben szinte vele együtt mi is visszarepülünk a múltba, a haláltáborba¸ a másik pedig amikor minden a helyére kerül. Ez utóbbiról nem mondok többet, mert az akkor kapott érzések nagyban megemelik a film élvezeti élményét.
Egy végig lassan, komótosan csordogáló filmet kapunk, a végén egy hatalmas gyomrost, amitől szó szerint összerándulunk. Fontos témákat jár körbe, a holokauszt és az időskori leépülésen kívül a bűn és bűnhődés áll a középpontban. Olyanoknak javasolt, akiket ezek nem hoznak zavarba és egy kisebb, idehaza alig a köztudatban levő film is lázba hoz. Nekik viszont mindenképpen. 8,5/10
