Hogyan különböztethető meg az eredeti kép a másolattól? Egyáltalán másolatnak tekinthető-e a másolat, vagy az is egy, az eredetihez képest kevésbé értékes, ám önmagában is helytálló művészeti alkotás? A kortárs olasz filmművészet (szememben) legkiemelkedőbb alakjának, Giuseppe Tornatorénak a magas kultúrát tisztelő és azt thrillerré alakító Senki többet-je a főhősén (Geoffrey Rush) keresztül felteszi a fentebbi kérdéseket nézőjének, majd egy allegória formájában meg is válaszolja azokat.
Hovatovább - bár ez már a filmen kívüli események eredménye - egyben azon is elgondolkodhat a figyelmesebb néző, mennyire tekinthető maga a film eredetinek, ha a témát már csak a közelmúltban is több ízben bemutatták. Egész pontosan tudat alatt a számmisztikát kedvelők kegyeiben jártak az európai filmesek, hiszen két évvel a Senki többet előtt egy spanyol, két évvel utána pedig egy angol zseni licitált hasonló művel a nagyérdemű kegyeiért. Címeket, illetve neveket azon egyszerű okból kifolyólag nem említenék, hogy a három film nem csak alapvetését, hanem konklúzióját tekintve is igencsak hasonló.
De miről is van szó? Adott a hivatásában teljesen elmerülő, azt sikeresen űző úriember, akinek életéből egyedül egy hölgy hiányzik. A helyzet pikantériáját jelen esetben az adja, hogy míg Virgil már egy reneszánszán jócskán túleső, ügyfeleiből gyakran hasznot húzó műértő, addig Claire (Sylvia Hoeks) egy fiatal esetlen lány, aki mindössze igyekszik túladni szülei ingóságain. Akár a korkülönbség, akár a megbízó-ügynök kapcsolat információs aszimmetriája elegendő ahhoz, hogy ellehetetlenítse kettejük bensőséges kapcsolatának kialakulását. Kegyetlen bizalmi játék ez az érzelmekkel, nyerhet egyáltalán az egyik fél, vagy érdekében állhat-e bárkinek titkolnia bármit a másik elől?
Ezt, a többnyire kamaradrámai keretek közé szorított játékot Tornatore másként játszotta, mivel Virgil és Claire találkáin túlmutatva ábrázolta, milyen hatással bírhat a két szereplőre az övékhez hasonló érzelmi hullámvasút. Elsősorban Rush karakterének szemén keresztül láthatjuk az eseményeket, az ő barátainak (Jim Sturgess és Donald Sutherland) tanácsai azok, amelyeket megpróbál felhasználni céljainak elérése érdekében. A másik oldalról a titokzatos Hoeks kisasszonynak a sajátságos helyzetét kell újraértelmeznie, hogy mennyire szabad nyitnia mások és a külvilág felé.
Tornatore ugyanakkor sajnos mégsem lépi át a már megszokott határokat, hiszen hiába mutatja be Virgil magánéletét és annak szerves résztvevőit, ha mindezek félmondatos kapcsolatokat és papírmasé mellékszereplőket takarnak, akkor végeredményben ugyanoda lyukadunk ki, csak néhány plusz körrel. Persze, ha a fő konfliktus ilyen művészien és mesterien van ábrázolva, mint ahogyan azt az olasz zseni tette, akkor talán felesleges is azon morfondírozni, hogy karrierje során ajánlott-e már többet, elvégre ez is elég egy remek mozihoz. A többi meg már úgy is csak puszta formalitás. 8/10
Ha tetszett amit olvastál, kövess minket a Facebookon!
