Tény, hogy a hetvenes években még könnyebb volt botrányfilmet készíteni, hiszen manapság az ingerküszöb az egekben van, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy néhány jelenet nem verné ki ma is a biztosítékot sok embernél. A film megítélése körül napjainkban is nagy vita folyik: egyesek az öncélúságát emelik ki, míg mások szerint Bernardo Bertolucci filmje fontos kérdésekkel foglalkozik. Valahol mindkét tábornak igaza van.
Ha az előbbiek álláspontját vizsgáljuk meg, azt látjuk, hogy egy húszéves lány (Maria Schneider) a játékidő nagy részében fél- vagy teljesen meztelenül mutatkozik. A történet szerint egy párizsi lepukkant lakásban egy tőle jóval idősebb férfival (Marlon Brando) alakít ki szexfészket. Ráadásul elég hamar eljutunk idáig. Az olasz rendező egyből a dolgok közepébe vág: a nyitójelenetben a lány elhalad az utcán a meggyötört tekintetű férfi mellett, akit hamarosan abban a lakásban talál, amit ki szeretne venni. Nem kell sokat várni, hogy az első együttlét megtörténjen. A férfi megelégszik ennyivel. Egyáltalán nem szeretne semmi személyeset tudni a fiatal és naiv lányról, a lakásra is úgy tekint, mint egy helyre, ahová elmenekülhet. Ők csak egymás lényét ismerik, a motivációik ködösek maradnak számukra, mely majd az alkotás végén fog visszájára sülni. A néző persze ismét a mindentudó szerepében tetszeleg. A férfi felesége öngyilkos lett, még a vérétől sem mosták fel a fürdőszobát mikor a film elején járunk. A történet során a nőről is kiderül egy s más, Paul szívében így kettős érzelmi harc dúl. A lányban másfajta kettősség lakozik: már nem gyerek, de még nem felnőtt. Előtte az élet, s bár vőlegénye van, mégis kalandba keveredik a névtelen középkorúval. A film is ezt az összeférhetetlenséget erősíti kettejük kapcsolatában. A kép egy teljesen bizarr, kifordított romantikus filmre hajaz. A férfi sokszor igen agresszívan közelít a lányhoz: rendszeresen mindenféle mocsokságot vág a fejéhez, vagy épp döglött patkányt dug az orra alá, de a legbizarrabb a film hírhedt vajazósszex jelenete. A naturalista képsorok kényelmetlen helyzetet váltanak ki a nézőkből, ám még ezzel együtt is egyfajta lírai hang árad Bertolucci filmjéből és ez az, ami olyan különlegessé teszi azt. Látható, hogy a másik tábornak is igaza lesz: a két eltérő karakterben két világfelfogás találkozik. Az egyik emlékezni szeretne, míg a másik felejteni. A meztelenség egyfelől öncélú is lehet, hiszen dekoratív lányról van szó, másrészt a kitárulkozásnak a metaforikus módja ez. A férfit viszont túlnyomó részben ruhában látjuk, még akkor is, amikor megnyílik a lánynak és elmesél egy gyerekkori történetet (ha metaforikusan nézzük, ezt be lehet tudni annak, hogy nem mond igazat). Ha már a szimbólumoknál tartunk, sokszor látjuk a szereplőket tükör előtt. Mintha ez is a bennük dúló kettősséget jelenítené meg. Itt kell megemlíteni a zseniális operatőri munkát: a táncparkettes jelenet előtti beszélgetésnél különösen érdemes megfigyelni, ahogy a hatalmas tükör előtt közelít feléjük a kamera. Ezt (mármint a közelítést) többször is alkalmazza a film, a légies mozgás mögött azonban mély tragédia lakozik. A színészi alakítások is bámulatosak, Maria Schneider remekül játssza a naivát, de akit kiemelnék az Marlon Brando. Színészi szempontból hálásabb szerepet kapott, mint az ugyanazon évben elkészült A keresztapában és ezzel együtt is a minden idők legjobb férfialakításának képzeletbeli listáján nálam az első helyen van.
Zárszóként elmondható, hogy egy nem könnyen fogyasztható, a két szereplő korai találkozása ellenére is megfontolt tempójú filmről van szó. De több bújik itt puszta öncélúságnál: tragédia ez, mely elkerülhető lenne, ha mernénk megnyílni a másiknak. Filmtörténeti jelentősége vitathatatlan, témájában viszont készültek ettől jobb alkotások is. A pont ezúttal az élvezeti faktornak jár. 7,5/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket Facebookon és Twitteren.
