Az egyszerűségében nagyszerű főcím kegyetlenül hatásos, az első pillanattól fogva beleránt a film komor világába, ahonnan aztán másfél órán keresztül nem szabadulhatsz. Míg a szereplők és alkotók nevei komótosan váltogatják egymást a fekete vásznon, addig egy már-már abszurdba hajló, a maga keserű módján vicces, ám kétségbeesettséget sugárzó párbeszédnek lehetünk fültanúi. Daniel Blake (Dave Johns) 59 éves, asztalosként dolgozott, ám most egy szívroham miatt kénytelen munkanélküli segélyt igényelni. Az úgynevezett egészségügyi szakember unott hangon, gépiesen monoton módon intézi értelmetlen kérdéseit a szerencsétlen férfihoz, rövid időn belül az őrületbe kergetve őt. Daniel az orvosa szerint még jó ideig nem dolgozhat, a sablon kérdések alapján meghozott bürokratikus vélemény azonban más.
A 80 éves Ken Loach filmje kendőzetlen, naivitástól mentes kórképet fest a modern, átláthatatlanságig túlszervezett, bürokráciára épülő társadalmunk betegségeiről, és azokról, akiket ez a rendszer szép módszeresen felőröl. Daniel helyzete egy ideális világban pofon egyszerű lenne, betegsége miatt átmenetileg munkaképtelen, így míg nem jut munkához, segélyt kap. A film azonban nem egy ideális világban, hanem a szomorú valóságban játszódik, ahol megeshet, hogy az adminisztratív rendszer felülbírálja az orvos döntését, és a férfit reménytelen és értelmetlen álláskeresésre kényszeríti.
Hétköznapi hősünk azonban nem adja fel, sőt, a sors úgy hozza, hogy megismerkedik egy hasonlóan nehéz helyzetbe került kétgyermekes anyával, Katie-vel (Hayley Squires) is, akin tiszta emberségből vezérelve úgy érzi, hogy lehetőségeihez mérten segítenie kell. A film a kettőjük által vívott szélmalomharc története, a rideg, embertelen rendszerrel szemben, ami kegyetlenül vet ki magából bárkit, aki amúgy a segítségére számítana.
Sok olyan film van, ami megkeseredett idős embereket mutat be, akiknek megváltozik, alkalmasint értelmet nyer az élete azáltal, hogy egy idegen csöppen bele, akinek így-vagy úgy a segítségére lehetnek. Ezek a filmek a legtöbb esetben, ha szomorkásak is, amolyan megváltástörténetként működnek, pozitív kicsengésű végkifejlettel. Ettől aztán meghatódva, de feltöltődve állhatunk fel a székünkből. Igazán jól tud esni egy-egy ilyen, gondolatébresztő mozi. Az Én, Daniel Blake után viszont nem egészen így fogod elhagyni a termet. Rengeteg pozitív gondolatot generál ugyan a nézőben, leginkább arról, hogy mennyire fontos odafigyelnünk egymásra, törődni mások problémáival, de egy percig sem próbál áltatni azzal, hogy ez mindent meg is old. Ehelyett bemutatja azt, hogyan tud elromlani minden, és ennek milyen következményei vannak. Loach pedig szinte dokumentarista módon, a maga rideg valóságában tárja elénk mindezt, szikár képekkel és minimalista, a háttérben megbúvó zenei aláfestéssel. Mindenesetre a szociális érzékenységünket kétségtelenül javíthatja ez az igazán szívfacsaró brit dráma.
Az a fajta jó film ez, aminek a megtekintése közben nem fogod kellemesen érezni magad. Ugyanakkor magával ragad, felzaklat, majd magadra hagy, hogy gondolkozz el a látottakon.
8/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket Facebookon és Twitteren!
