Az Olvasói Hét filmjeit itt találjátok.

Valahol már önmagában az hatalmas eredmény, ha egy szerző képes kiverni a biztosítékot Cannes-ban. A művészfilmek Mekkájában, ahol az öncélúság legalább annyira méltatott, mint a tényleges kreativitás, valami olyannal kell előrukkolni, amit az edzettebb gyomrú esztéták sem tudnak könnyen megemészteni. Gaspar Noé visszafordíthatatlan bűntette megtette ezt a szívességet, a premierjén felháborodott nézők tucatjai hagyták el a termeket, többségüknél ugyanaz az ominózus jelenet bizonyult vízválasztónak. A film leginkább annak a jelenetnek köszönhetően gyorsan ki is vívta magának a kultstátuszt, pedig igazából az csak a kegyetlen utazás egyik megállója, igaz, a legemlékezetesebb,  de valójában az út egészével igazolódik be szükségessége, valamint úgy válik teljessé a visszafelé forgatott történetszál.

Bellucci kisasszony élete legbevállalósabb szerepében alkotott maradandót

Talán jobb lenne a film helyett inkább az élmény szót használnom, elvégre a Visszafordíthatatlan voltaképpen sokkal inkább egy már-már zavaróan erőteljes noszogatás, mintsem klasszikus értelemben vehető film, ami ráadásul végig azon van, hogy ne érezd magad jól a bőrödben, hogy újraértékeld azokat a rutinokat, amik valamilyen szörnyű fordulat után akár tragédiába fordulhatnának át. És ez az, aminek még csak a gondolatával sem akarunk találkozni, főleg nem ennyire explicit, naturalista formában, mert egyszerűen nem így kódolt minket a társadalom. Ha pedig mégis belefutunk, képei a megtekintését követően még jó ideig kísérteni fognak. Másként, mint egy horrorfilm, de nem kevésbé eredményesen. 

Aztán valahol mégis kellenek az ilyen jellegű történetek, intelmek, gondoljunk csak Darren Aronofsky rekviemjére, a drogellenes kampányok koronázatlan királyára, amely olyan felejthetetlen brutalitással égette nézői retinájába a droghasználat potenciális következményeit, mint korábban semmi más. S, ha a szándékos polgárpukkasztás bűzét elhessegetjük, akkor nincs ez másként Noé horrorisztikus Mementójával sem, mert végső soron egy tényleges problémakör elkeserítő lelki szcenárióját mesélte el hiánypótló leplezetlenséggel. Teátrális, de vitathatatlanul erőteljes megoldásaira egyedül történetvezetésének hektikussága vet árnyékot, bár a lassabb, már-már altatóan hosszú percei nélkül talán nem is lennének olyan fájdalmasak a váratlan gyomrosai.

A hatáshoz az is nagyban hozzájárulhatott, hogy Monica az akkori férje, Vincent Cassel oldalán szerepelhetett

Az élmény teljessége érdekében végig különös játékot űz Noé a nézőivel. Ilyen például a film elején kiszámíthatatlanul cikázó kamera, amelynek abszurd mozgása során a néző csak keresi a fókuszpontokat, de nem találja, majd úgy fél óra után fordul a kocka, onnantól kezdve már a kamera pásztázza a néző sereg tagjait. Azokat, akik szépen lassan feladják a földi pokol egy gusztustalan bugyrának feltárását, meg azokat, akik elszörnyülködve ugyan, de töretlenül követik az ízelítőjét annak, mivé lehet világunk. Megosztó tehát a film, egy visszafordíthatatlan, kellemetlen élmény, amire nem lehet igazán felkészülni, de éppen a nézőt próbáló téma felvetése és azt mozgó képpé formáló megoldásai miatt válik maradandóvá. 8,5/10

A film Mafab adatlapja

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket Facebookon és Twitteren!