Az Olvasói Hét filmjeit itt találjátok.
Életrajzi filmet készíteni nem egy hálátlan feladat, ha pedig egy zenész legenda életéről van szó, akkor meg végképp nem. Egy ilyen alkotást simán be lehet lengetni az Oscar szezonban, ezenkívül pedig lehet játszani egy színes karrier magasságainak és mélységeinek bemutatásával. Johnny Cash pedig bizony járt fent is, lent is, ezt James Mangold felemás direktori pályájának legjavát belerakva méltóképp mutatta meg, méghozzá akkora sikerrel, hogy talán A nyughatatlan óta nem is készült jobb zenés film.
A film a legendás Folsom-fegyházbeli fellépéssel kezd, amint a kamera a börtön falain kívülről indulva halad mind beljebb a cellák és folyosók között, közben pedig egyre hangosabban hallani a zenekar kezdő taktusait és a rabok cipőinek kérlelhetetlen dobogását. Ha valakinek anno sikerült moziban elcsípnie a filmet, vagy otthon egy combosabb hangrendszerrel megtámogatva nézni a nyitójelenetet, akkor tudja, hogy a hatás borzongató. Aztán ugrunk az időben, hogy lássuk, amint a Cash gyerekkorának egyik meghatározó epizódja örökre rányomja fájdalmas bélyegét a zenész további életére.
Ha szigorúan vesszük, a mű a szokásos életrajzi filmek nyomvonalán haladva a country-legenda karrierjének indulása és a “feketeruhás férfi” megszületése közötti éveket dolgozza fel, a hangsúly viszont a filmbe lépő June Carter megjelenésével azon nyomban áthelyeződik a kettejük közti romantikus szál kibontására. Rendhagyó módon ezzel a film kap egy második fókuszpontot, és ezzel együtt egy lehengerlő Oscar-díjas alakítást, Reese Witherspoon játékával, aki szerintem azóta se nagyon volt ilyen jó, mint ebben a filmben. A Casht alakító Joaquin Phoenix és Whiterspoon párosa azok közé a ritka bolygó együttállások közé tartozik, ahol a fájdalmas, de egyszerre felszabadító vonzalom olyan egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül kulminál a karakterek között, mint a naprendszert egyben tartó gravitációs mezők, amelyek az égitesteket tartják keringési pályán. A jelenet pedig, amikor hosszas nyűglődések, elrontott kapcsolatok, összeveszések, elutasítások és elrontott évek után June Carter fent a színpadon végre igent mond Johnny Cashnek, legalább annyira belemar az arra fogékonyak lelkébe, mint a nemrég tárgyalt Titanic hasonló pillanatai.
Ez a két színész azon kívül, hogy átlényegülve, teljes alázattal hajtottak fejet a szerepüknek, egytől-egyig saját maguk éneklik fel a filmben felcsendülő számokat, az összhatás pedig rendkívüli. Witherspoon meg is kapta érte az Oscart, Phoenix pedig sportszerű játékban maradt alul Philip Seymour Hoffmannal szemben, de ettől eltekintve élete olyan alakítása ez, amire joggal lehet büszke. A film játékidejének jelentős részét a későbbi Class of 55’ tagjaival történő turné bemutatására fordítja, ahol a színpad előtt visongó nők tömegét Jerry Lee Lewis tüzeli fel, hogy aztán Cash mellett Elvis Presley és Roy Orbison hevítse őket tovább egy öntudatlanul vonagló masszává. A koncertjelenetek a darus felvételek mellőzésével, ahogy a kamera a közönség sorai helyett magán a színpadon mozog, eszméletlenül intenzívek és a banda részévé teszik a nézőt. Fel lehet készülni, hogy bárkinek, aki csak egy kicsit is érzi a rock & rollt, fel fog pezsdülni a vére.
Ha figyelmesen nézzük a filmet, konkrét dalok címeinek és szövegrészleteinek megszületését csíphetjük el. Van olyan jelenet a filmben, ami szinte egy az egyben megjelenik valamelyik későbbi dal szövegében. Életét az alkohol és a drogok miatt sokszor gödörbe temető Cash, és őt onnan minden alkalommal kiemelő June Carter története nagyon könnyen feldobhat egy arra érdemes délutánt, és nem utolsó sorban kíméletlenül beleállítja az ember lábába a rock & roll boogie-t. 8/10
Ha tetszett amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
