Az Olvasói Hét filmjeit itt találjátok.

Általában nem kedvelem azokat a filmalkotásokat, melyek elvontak (vagy annak tűnnek) miközben valamilyen egyetemes életigazságot akarnak lenyomni a torkunkon. Főleg úgy, hogy javarészt az üzenet sem több egy Coelho-i aforizmánál. Jaco Van Dormael belga rendező filmje történetvezetésében leginkább a pár évvel később megjelent, de általam a Mr. Nobody előtt látott Felhőatlaszra hajaz. Míg a Wachowski testvérek egy háromórás, de kétszer annyinak érződő blöfföt tettek le az asztalra, Van Dormael filmje (mivel a bővítettet kérték megnézésre) két és félórás és szintén kétszer annyinak érződő, de legalább konzekvensen végigvitt pofonegyszerű gondolatmenettel bíró alkotás.

Az évszázad végén járunk, amikor is az utolsó halandó ember sorsáról dönthet a nép. A tét Nemo Nobody (Jared Leto) élete vagy halála. Ekkorra már kiküszöbölhető a sejtek öregedése, magyarul mindenki örökéletű. Az öregemberrel egy újságíró beszélget, az élettörténete érdekli. Nemo pedig emlékezni kezd. Csakhogy az emlékképek egymástól gyökeresen eltérő életutakat ábrázolnak. Több is van, amelyben még fiatalon meghal; egy másikban a felesége halott; megint másikban teljesen más a felesége, így a gyerekei is, és így tovább. A befogadást az sem könnyíti meg, hogy a számtalan életutat töredékes formában kapjuk meg, így amint belehelyezkedünk az egyikbe, egy huszárvágással teljesen más helyen és más időben találjuk magunkat. Ezekhez hozzájön, hogy a film visszaugrik a saját jelenébe (azaz 2092-be), máskor egy-egy tudományos kísérlet elmagyarázása szakítja meg az amúgy is kusza narratívát. Rendkívül tömény (így mélynek tűnő) film, ami ellentétben áll azzal, hogy az átadni kívánt üzenete nemcsak pofonegyszerűen leírható, de az életfelfogást tekintve is pozitív. A hosszát megérezzük, ennek ellenére cseppet sem unalmas. Sőt, mintha minden egyes képkocka valamilyen hipnotikus erővel bírna. Igen könnyű tehát belehelyezkedni a világába és a fő mondandó mellett is tele van érdekes gondolatokkal. Valójában két és félórásra nyújtott pillangó-hatás elmélet bemutatása ez, mely ahhoz a gondolathoz, hogy a dolgok történhettek volna így is, ha ezt a döntést hozom és úgy is, hogy ha mást, a végső tanulság sem ad csak egy hangyányival többet. Nagyot markolt a film, de még így is túlságosan leegyszerűsítő a részéről, hogy csak egy sorsra koncentrál, hiszen ahhoz, hogy Nemo az útja egy adott pontján valakivel találkozzon, ahhoz annak a valakinek is hasonlóan bonyolult úton kellett végigmenni. A másik dolog, hogy a film mintha azt sugallná (pl. az egyazon nővel történt többféle kimenet bemutatása ellenére is), hogy egy adott helyzetben csak kétféleképpen dönthetünk. Anélkül, hogy spoileres lennék, a csattanóval kapcsolatban muszáj megemlíteni, hogy amellett elsiklik a film, hogy mennyire nem szabad annak a bizonyos szituációnak kitenni egy kisgyereket és mivel az egész arra a kényszerhelyzetre fut ki, a végső tanulság el is bagatellizálja azt.

Technikailag viszont rendben van az alkotás, a fényképezés is sokszor nagyon művészi és rendezésileg is ötletes. Külön szót érdemel a soundtrack, mely a szerzett zene mellett retró dalokból áll össze. Használata, különösen az utóbbi esetén, igazán ötletesre sikeredett. A casting viszont nem volt tökéletes: hogy működjön a varázs, kénytelenek voltam például elfogadni, hogy Juno Temple-ből felnőve Diane Kruger lesz. Jared Letón, az imént említett két színésznőn és Sarah Polleyn kívül nem tobzódik a film az ismert arcokban, cserébe az alakításokra nem lehet panasz. Összességében a Mr. Nobody még ha csak egy sokszorosan becsomagolt gondolat is, mely számtalan kérdést feltesz, egy igazán különleges filmélmény. 7/10

A film MAFAB adatlapja