Amikor egy reggel nyugtalan álmomból felébredtem, rácsodálkoztam, hogy David Cronenberg már 74 éves és aligha fog újabb filmmel jelentkezni. Azok után, hogy parazitákkal megtébolyított hölgyei elhagyták, kitinvázát levedlette, nemi identitását megtalálta és pszichoanalízis alá vetette múltját, talán tényleg nincs is már miről mesélni: karrierje kiteljesedhetett. Leginkább a bio- vagy testhorror királyaként tartják számon, kevésbé ismert, hogy emellett a sci-fi filmek történetében is a legnagyobb rendezők közé sorolják, de műfajtól függetlenül népszerűségét minden bizonnyal a műveit markánsan átjáró filozófiai háttérnek köszönheti. Mivel előttem már jó néhányan a lehető legváltozatosabb megközelítések mentén elemezték ki műveit, így nem merném azt kijelenteni, hogy jelen írásom hiánypótlónak fog minősülni, ugyanakkor filmes munkásságának legfőbb irányvonalainak meghúzásával szeretnék tisztelegni a ma 74. születésnapját ünneplő kanadai vérbáró előtt.

Hogyan lett "lárvából" csodabogár?

David Cronenberg 1943. március 15-én született a kanadai Torontóban. Anyja zongorista, apja újságíró, nővére, Denise - akivel számos filmjében dolgozott együtt - jelmeztervező, tehát kétség kívül művész beállítottságú zsidó családból származik. Szüleit haladó gondolkodású középosztálybeliekként jellemzi, akik egyáltalán nem erőltették rá vallásukat, sőt, számos keresztény szokást is átvettek, így történhetett meg például, hogy Cronenbergék a hanuka helyett karácsonyoztak decemberben. Ő saját magára ateistaként tekint, úgy látja, hogy Isten létezése akkor lenne releváns, ha a deus ex machina a gyakorlatban is megvalósuló folyamat lenne, azaz a Teremtő rendszeresen felvenné a kapcsolatot teremtményeivel. A hiten felül a vallási szokások által felállított falakat fojtogató, klausztrofóbikus élményként definiálja, ezért nem is kíván egyik felekezethez sem tartozni. Érdeklődése egyébiránt is sokkal inkább a kézzel fogható, tényszerű elveken alapuló természettudomány felé fordult, diplomáját pedig angol nyelv és irodalomból szerezte, ami talán meg is magyarázza, miért vállalkozott oly sokszor és oly szívesen a megfilmesíthetetlennek titulált könyvek adaptálására.

A kanadai vérbáró

Gondolkodásmódjával (és karrierje alakulásával) összeegyeztetve a három legfőbb irány közül a testtel kezdenék, azzal, ami legelőször az ember eszébe jut(hat) a Cronenberg név hallatán. Minden alapja nála a test: ez határozhatja meg az egyént, ez az egyetlen specifikum, amit jól körülhatárolhat más, tehát amiről az elme megfoghatatlanságával szemben a fizikai valója révén értékítéletet adhatunk. Filmjei nyelvezete eleinte ennek megfelelően formálódtak: a testi aberrációk kiemelt szerepet kapva tették próbára elszenvedőik tűréshatárát. A metamorfózisokat ábrázoló speciális effektek - főleg a Videodrome-tól kezdve - magukért beszélnek, nem animációk vagy trükkfelvételek sorával szembesíti nézőit, hanem filmes szobrászként akár hónapokig tartó munkával készíttette el az életnagyságú lényeit. Nyitásként ott is van a Parazita-trilógia (Paraziták, Veszett és Porontyok), amely ugyan nem a legelső filmjeit takarja, de az áttörést ezen, a metafórákkal lelkesen játszó alkotások hozták. Mindhárom filmben a status quo-t leromboló gazdatest nő, amelynek köszönhetően ki is vívta a kritikus hölgyek ellenszenvét, holott egyik film sem degradálja a “gyengébbik nemet”, egyszerűen a központi hatásmechanizmusok - szexuális vágy, anyaság - alanyaiként rájuk volt szüksége. Az általánosabb társadalomkritikai él mellett Cronenberg egyedül a Porontyoknál, az életrajzi ihletettségű Kramer kontra Kramerjénél ítélkezett némileg az anyaságot megtagadó nő fölött, csak ahogyan ő vitatható módon fogalmazta: sokkal életszerűbben vázolta egy, a gyermeke elvesztéséért aggódó apa lélektani helyzetét.

A Porontyok egyébként az Oliver Reed vezette szektával, az egyént gyökeresen megváltoztatni hajlamos közösség erejével már előrevetíti Cronenberg érdeklődését a szociálpszichológia iránt, ami az Agyfürkészőkben és a Holtsávban már erőteljesebben jelent meg, de először igazán a Guttenberg-galaxis válságáról is értekező Marshall McLuhan baljóslatú médiakritikáját felelevenítő Videodrome-ban öltött testet. A James Woods, valamint a Blondie-ból ismert Debbie Harry által fémjelzett korszakos mestermű a médiumokból megállíthatatlanul ömlő szex és erőszak személyiségformáló-, hovatovább agymosó erejének hatáselemzése, ahol a Woods által alakított pénzhajhász tévés deformálásának lehetnek szemtanúi a nézők. Az agydaganatot okozó és őt fenyegető Új Hús nem csak a veszélyek forrása, hanem Cronenberg technológiáról alkotott nézeteinek kivetülése is, ugyanis a főhős a víziói során több ízben is a szó szoros értelmében eggyé válik valamilyen eszközzel, fejlesztve vagy éppen kárhoztatva ezzel a testet, amely folyamatok az organikus és a mechanikus istenkáromló nászaként is értelmezhetők. De kálváriája közel sem olyan egocentrikus, mint Cronenberg legismertebb filmjének, A légynek a karakterdrámája, ahol a Jeff Goldblum játszotta Seth Brundle saját komplexusának lesz áldozata.

Az önbizalomhiányban a legkevésbé sem szenvedő Brundle úttörő találmányon dolgozik, egy teleportgépen, aminek az egyik tesztje során egy légy is részese lett a kísérletnek, a tudós pedig azon találja magát, hogy teste nem várt elváltozások színterévé válik. A metamorfózist a hozzám hasonló nézők számára az egyedülálló maszk- és trükkmesteri munka, az esztétákat - az először tévesen AIDS-, majd jól értelmezve - halál metafora tette felejthetetlenné. Azonban a későbbi elemzések alapján úgy tűnik, hogy akadt még elemezni való réteg, hiszen Colin McGinn például kiválóan rávilágított arra, hogy mennyire fontos, mely állat DNS-ével keveredett az emberé. A légy ugyanis nem csakhogy kevésbé esztétikus rovar, egyben azon kevés élőlények egyike, amely az elmúlás termékeiben (fekália, tetemek) leli örömét, így Brundle fokozatosan szétmálló emberi mivolta szimbolikus többletjelentést kapott. Továbbá a filozófia iránt érdeklődők is megtalálhatták számításaikat a filmben, elvégre a Déscartes nevéből formált karteziánus dualizmus, azaz a gondolkodó- (“lélek”) és a kiterjedéssel rendelkező (test) szubsztancia kölcsönhatásainak példaértékű szimulációja A légy. A film tudósa tudniillik szinte végig hű maradt énjéhez, úgy gondolkodott és cselekedett, ahogyan korábban, de egyben deformálódó testének új képességeit is igyekezett kihasználni.

Szex a lelke mindennek

Sajnos a ‘86-os opusa bizonyult az utolsó olyan alkotásnak, amelyben a test és lélek egymásra kölcsönös hatásait ennyire látványosan vizsgálta, amelyben a veszedelem elkerülhetetlen, mivel az áldozatban/áldozatból fejlődik. Ugyanakkor a már ezekben a filmjeiben is fel-feltörő szexualitás kérdéskörét kezdte kivesézni legalább annyira naturalista explicitással, mint tette azt horrorjainál, s noha kevesebbszer hivatkoznak ezen alkotásaira, számára legalább akkora fontossággal bírnak. Először a “Jeremy Irons-duológia” következett a sorban, a Mantle-fivérek megpróbáltatásait szabadon értelmező Két test és egy lélek, illetve a szerelem vakító erejének demonstrációja, a Pillangó úrfi. Előbbi a nőgyógyász ikerpár és egyben a rendező antropológia iránti szenvedélyét mutatja be, illetőleg a szakmájuk abszurditását arról, mennyire intim, mégis aszexuális kapcsolatba kerülnek ezek az emberek a pácienseikkel. A Broadway-darabot feldolgozó, szintén életrajzi ihletettségű Pillangó úrfit nehezebb lenne anélkül jellemzi, hogy lelőném a történet csattanóját, mindazonáltal legyen elég annyi, hogy nem éppen kiemelkedő minősége ellenére is számos pszichológiai tanulmány kiindulópontjának bizonyult a benne feszegetett kérdés, hogy miként alakulhat ki egy ilyen kapcsolat.

A közéjük ékelődő Meztelen ebédet az egyértelműen homoszexuális víziók miatt akár itt is jellemezhetném, de mivel a film központi témája inkább az egyén drogok hatása alatti percepcióiból fakadó képzavar, így arra a harmadik részben térnék ki. Folytatva viszont a szexközpontú filmjeit: a Pillangó úrfi után következő  Karambol egyértelműen a legmegosztóbb darabja. J. G. Ballard azonos című regényének adaptációja a száguldás-karambol-szerelem szentségtelen édeshármasát taglalja, a symphorophiliában (“karambol-fétisben”) szenvedők szubkultúrájának cenzúrát nem ismerő bevezetője. A bemutatója után néhány díjat bezsebelt ugyan, de karrierje során sokadik alkalommal került terítékre, hogy milyen ember lehet az, aki ilyen szélsőséges témákhoz nyúl. A válasz Cronenberg részéről tömören annyi, hogy tévedésben él az, aki a szerzővel azonosítja a műveit, mert áthallások ugyan lehetnek, de alapvetően csak arról van szó, hogy a számára izgalmas kérdésekkel igyekszik gondolkodásra bírni nézőit. A módszertanának extremitása pedig - valljuk be őszintén - szuverén joga.

S bár úgy tűnik, hogy eredendően nem foglalkozik a kritikákkal, egy újabb stílusváltás jött el a karrierjében, már a Két test egy lélekkel megkezdődő szimbólummentes narratíva teljesen átcsúszott az egyén szubjektív világképének elemzésébe, azok határainak feszegetésébe. Az egyre nyíltabban egzisztencialista alkotások közepette csak egyszer tért vissza a szexfilmekhez, 2011-ben a Veszélyes vágyakkal. A (Viggo) Mortensen-trilógia zárása Freud és Jung vitáinak, illetve a pszichoanalízis kiburjánzásának esettanulmánya. A szexről értekező korábbi filmjeihez képest kevésbé veszélyes, nyugodtabb hangvételű alkotásról van szó, a szélsőségek feltárása helyett inkább kvázi-számvetés az ez irányú érdeklődéséről. Talán csak a saját értelmezésem szerint, de mintha lenne a filmben egyfajta szatirizáló értékítélet is akár a nők korabeli megítéléséről, akár a freudi elméletről, amivel jól illeszkedne az (eddigi) utolsó két filmje hangvételéhez, az üzleti világ (Cosmopolis) és a hollywoodi pozőrök (Csillagainkban a hiba) feletti bírálatához.

Az individuum válsága

A testből kiindulva, majd a testi kapcsolatokkal folytatva elérkeztünk filmjei legszubjektívebb témájához, az elméhez. Sokan kritizáltak Cronenberget, hogy mégis miért mondott le a szimbólumokról, miért “degradálta” díszítőelemekké a testhorrort. A válasz részéről egyrészt az, hogy az emberek a karrierjük során nem ragadnak le egy-egy témánál, fokozatosan formálódik nézetük és változik érdeklődésük. Másrészt noha sokáig egyik filozófiai irányzat követőjeként sem hivatkozott magára, az utóbbi években - egyfajta számvetésként egész karrierjére - már egzisztencialista művésznek vallja magát. Ahogyan már korábban utaltam rá, a test és a lélek extrémebb kérdéseit feszegette, s ez az évek folyamán egyre inkább utóbbi felé közeledett. A Meztelen ebéd habár értelmezhető sokféleképpen, alapvetően a hallucinogén drogoktól megtébolyult koponya feltárása, hasonló témát, a virtuális valóságét járja körbe a méltatlanul alulértékelt eXistenZ. Mert mégis hol végződik az ember és hol kezdődik a játék, ha már szó szerint a virtuális világ részeseivé válunk?

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért nem ide került a Videodrome vízióktól gyötört hőse, a válaszom pedig a döntés lehetősége. Max egy áldozat, a téves világképét az agydaganata okozza, amit értelemszerűen nem akarhatott, míg a másik két esetben a szereplők döntöttek egy új világ megismeréséről. Ugyanakkor nem csak a jelen, vagy a jövő mellett tehették le voksukat Cronenberg hősei, hanem a múltat is saját ízlésvilágukhoz igazíthatták. A Pókban a Ralph Fiennes által mesterien megformált megtört lélek szörnyű emlékeit felszabadítandó keresi minduntalan az okokat, s rekonstruálja elméjében édesanyja halálát. Az első Cronenberg-Mortensen produkcióban, az Erőszakos múltban a látszólag hétköznapi kisvárosi hős szekrényében is talál a néző csontokat, s ez esetben a konfliktus alapja - csakúgy, mint az ezt követő Gyilkos ígéretekben - az lesz, mit választ a hős: a régi énjéhez tartozó életét vagy azt a jelent, amivé énképe az évek folyamán vált.

A Cosmopolis és a Csillagainkban a hiba c. alkotásaiból nem derül ki egyértelműen, hogy ok-okozatilag ki tehet a drámáról, az egyén vagy az őt körülvevő közösség. Az viszont bizonyos, hogy mindkét esetben a szereplők ragaszkodnak az idealizált világukhoz, még a végletek közepette is. A Cosmopolis fiatal milliomosa ezért sem tántorítja el a tüntetések sora és a körülötte széteső világ(gazdaság), limuzinjának csendes meghittségében hajt végig a város káoszán, hogy újfent igénybe vehesse a gyermekkori fodrászának megváltó szolgáltatását. Gépies, rutinokból összetákolt napjainál már csak az lehangolóbb, hogy a főképp üzleti jellegű kapcsolatai mellett már fogalma sincs arról, milyen egy normális férfi-nő viszony. Nem kevésbé fájdalmas üzenet a Hollywood árnyoldalát (is) elmesélő Csillagainkban a hiba sztárjelöltjeinek esete, akiknek többsége már nem is érez bűntudatot annak kapcsán, hogy kihasználják mások tragédiáját, mosolyogva hazudnak a látszólagos tökélyük fenntartása érdekében.

A hagyaték

Hogy merre halad majd tovább Cronenberg, vagy egyáltalán fog-e még készíteni filmet - a legújabb pletykák szerint a londoni orosz maffia ízelítőjének számító Gyilkos ígéretek folytatásán dolgozik -, a jövő zenéje, de igazából már így is olyan életművet tudhat magának, aminek a legtöbben már a töredékével is beérnék. A testhorror szubzsánerének legkiemelkedőbb alakja, az emberi lélek lelkes kutatója, akivel számos kiváló színész dolgozott együtt, s akinek egyedülálló látványvilágú filmeket köszönhetünk. Habár a természetfölöttit ábrázoló effektekre nagy hangsúlyt fektetett - érdemes is az erre vonatkozó werkfilmeket felkeresni -, mégis rendkívül emberközelinek hatottak filmjei, mert szívesebben alkalmazta a közeli plánokat, illetve ahogyan ő értelmezi a filmeket: a lényeg az emberi történetben keresendő, nem az elvontban. Nem járt filmes iskolákba, mégis hazája legfontosabb filmesévé vált, s a Cronenberg család filmtörténeti lábnyoma tovább nőhet fia, Brandon révén, aki az Antiviral címet viselő első próbálkozásával rögtön jelezte, hogy nem esett messze az alma a fájától.

Források:
- A Filmtett tanulmánya
- A Magyar Narancs Cronenberg-arcéle és interjúja
- Cronenberg on Cronenberg c. életrajz
- Prizma cikkek (1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10)
- Releváns filmkritikák
- Releváns Wikipédia szócikkek
- The Philosophy of Cronenberg c. könyv
- Videós interjúk (Fear on Film, Cronenberg on Cronenberg)

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!