A Torontói Film Fesztivál idején cumaniként árasztotta el az internetet egy olyan, addig nem igazán ismert (noha már Cannes-ból elhozta a FIPRESCI díjat) belga-francia film híre, aminek a vetítéséről többen mentek ki rosszullét miatt. Az elmúlt évek tapasztalataiból és mostani igen vékony, minőségi horror, illetve coming of age terméséből kiindulva joggal készülhetne fel az ember a csalódásra. De, ha megnézed, akkor jön életed egyik legkülönösebb 99 perce.
Mert a Nyerssel kapcsolatos szuperlatívuszok igazak voltak. Az elejétől a székedbe szegez, a szemedet a vászonra tapasztja, és nem engedi, hogy szabadulj. De nemcsak a játékidő alatt, hanem még utána napokkal is csak töprengsz rajta. Ezt pedig nem csupán brutalitásával (amiről szintén igazak a hírek) éri el, hanem mindazon megrázkódtatásokkal is, amiket főhősnőnk a szemeszterben elszenved. Mindvégig együttérzünk vele, és látjuk, hogy egy törékeny, ártatlan lányból hogyan lesz egy bestiális, őrjöngő fenevad.
Ennek a folyamatnak pedig legfőbb részese az az egy darab, kicsiny nyúlvese, ami Justine első találkozása a hússal. Ezután persze egyre többet, és többet akar. Amikor pedig először kóstolja meg az emberhúst, az egyértelműen a csúcspont. Még soha sem volt semmi ennyire gyomorforgató és művészi egyszerre. És ezekből észrevehető, hogy a Raw tulajdonképpen drogos filmként szintén kitűnően funkcionál. Hiszen a függőség tárgya iránti folyamatos vágyról és a hiányától való szenvedésről is szól.
A legzseniálisabb az egész produkcióban pedig talán az, hogy mindezek mellett jól szuperál fekete komédiaként is. Nagyon vicces a mű a maga morbid módján. Nem egy jelenet van, ami egyszerre borzaszt el, és késztet nevetésre. Ez idegesítő is lehetne, ha nem lenne megfelelő kezekben az alkotás, de Julia Ducournau olyan mesterien vezényelte le a jeleneteit, amilyenre csak az igazi zsenik képesek. És ennek az egésznek a középpontjában ott áll a Justine-t alakító Garance Marillier, aki az év eddigi legjobb alakítását nyújtja élete első főszerepében.
És a technikai dolgokról még nem is beszéltem. A fényképezés gyönyörű, a vágás precíz, a beállítások pedig olyan fantasztikusak, hogy bármelyik jelenet poszterként mehetne a falamra. És ezt a nagy egészet betetézi a zene, ami a hangulatot egészen elképesztő mértékig fokozza.
Ez a produkció explicitségével a kannibalizmus egy olyan oldalát mutatja be, amire nem biztos, hogy mindenki kíváncsi lesz, de azt biztosan állíthatom, hogy érdemes megnézni. Nagyon örülök, hogy készülnek még ennyire egyedi filmek, amik kendőzetlenségükkel nem vagy nem csak az undort váltják ki az emberből, hanem képesek egy megrendítően szomorú történetet elmesélni egy olyan lányról, aki egész életében korlátok között, de biztonságban élt. A kiszakítás után pedig fokozatosan szakad el nála a cérna, és válik felnőtté egy, az átlagnál jóval rögösebb úton.
Csak azért nem tenném kötelezővé, mert tényleg elhiszem, ha ettől valaki rosszul lesz (nem egyszer én is úgy éreztem, hogy el kell hagynom a termet), de minden dicshimnuszt megérdemel, mert számtalan rétege, és üzenete is van. Egy olyan élmény a csillogó, a pénzorientált filmkészítés és a saját látványukba belefulladó blockbusterek világában, ami eszünkbe juttatja, hogy miért van értelme még mindig moziba járni. A slusszpoén a végén pedig csak tovább emeli a lécet, ami a minőségét illeti. Nem egyszer meg kell még néznem, mert tömény volt, de még így is szinte minden képkockája velem maradt a vetítés után. Joggal érdemli ki a maximális pontszámot. 10/10
A filmet a 24. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon tekintettük meg.
További vetítések:
Április 13. 18:30, Toldi Mozi (nagyterem)
A film MAFAB adatlapja
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket Facebookon vagy Twitteren!