Azért szeretem a távol-keleti filmeket, mert képesek egészen egyedi látásmóddal elmesélni szokatlan és különleges történeteket. Gondoljunk csak a Boonmee bácsira vagy a Csak Isten bocsáthat megre. Ugyan a Pop Aye különlegességét tekintve beleillik ebbe a mintába, de a Sundance-t is megjárt szingapúri gyöngyszem története ismerősebben hat, illetve jóval könnyedebben is van elmesélve, mint az előbb említett művek és kicsiknek, nagyoknak egyaránt kellemes filmélmény lehet. 
Thana egy világból teljesen kiábrándult építész. Élete első nagy projektjének és egyben fő művének lejárt az ideje, és készek lebontani. A cégnél már nem övezi akkora tisztelet a megfiatalodott vezetőség által, mint egykoron, felesége pedig teljesen elhidegült tőle. Kiüresedett életében semmi boldogságot nem talál már. Az egyik utcán viszont megtalálja régi elefántját. Megveszi, és útra kel, hogy visszavigye bácsikájához, arra a farmra, ahol együtt nőttek fel.
Kirsten Tan rendező szakít a lineáris történetvezetéssel és filmjének első 2/3-át az időben ide-oda ugrálgatva készíti el, amivel egy meglepően kellemes ritmust kölcsönöz a filmnek, és ez is hozzájárul ahhoz, hogy az elő egy órája működik igazán a filmnek. Thanát és Popeye-t kissé bogaras, a társadalom perifériájára szorult emberekkel hozza össze a sors, és mindegyikük hozzátesz valamit főszereplőnk jelleméhez. Segíteni próbál nekik, mert ezzel önmagát és a lelkiismeretét is igyekszik a helyére tenni elbaltázott élete miatt. Megmosolyogtató és szomorú jelentek egész láncolata (ezek közül a bárban játszódó a film legjobbja) teszi rendkívül bájossá a produkció.
Csak az a kár, hogy ez a báj a mű utolsó harmadára kiveszik. Egyre inkább igyekszik Tan elvinni életszagú dráma felé, ami az első harmadban tanúsított enyhe abszurditás miatt nem csak nagyon furcsán hat, hanem ambivalens érzések tucatját ébreszti fel bennünk, és nem marad más után csak a kissé keserű szájíz, mert mindannyian azt érezzük, hogy ez itt nem a keményvonalas dráma helye, hanem az enyhe melankóliáé, ami a végén kellemes idillel karöltve emelte volna a Pop Aye-t a kiváló alkotások közé. Mindenesetre az alkotás utolsó tíz másodperce megmenti a harmadik harmadot, mert fény derül rá, hogy Thana élete talán mégsem annyira elpazarolt. 
Azt kell, mondjam, nagyon sajnálom, hogy ennek így kellett végződnie, mert a Pop Aye a vége ellenére is egy rendkívül szerethető film. Egy kissé esetlen ember számvetése elmúlt életének jó és rossz döntéseiről, Warakulnukroh kiváló alakításával. Szívmelengető történet, ami a szingapúri filmgyártás koronaékszere lehetne, ha mindvégig annyira aranyos tudott volna maradni, mint az elején. 7/10
A filmet a 24. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon tekintettük meg.
A film MAFAB adatlapja.
Ha tetszett, ami olvastál, kövess minket Facebookon vagy Twitteren!
