Képregényfilmes univerzumépítés, Marvel kontra DC. A küzdelem eddig kiegyenlítetlen volt, de a Warner Bros. 120 milliós ütőkártyája legalább olyan jó, mint mondják.
Wonder Woman egy képregényhős. Férfiak alkották, eye candy szerepre szánták a kamasz kissrácok és a férfiak örömére. A megalkotója William Moulton Martson egy pszichológus, aki poliamor kapcsolatban élt két hölggyel, bevallása szerint többek között róluk mintázta a Csodanőt. Ehhez mérten kezeljük fenntartásokkal, ne a nemi hovatartozása miatt. Minden magára valamit is adó feminista tiltakozik az ellen, hogy a női nemet Diana karakterével azonosítsuk, aki épp annyira kompetens, vagy inkompetens, mint bármely másik képregényhős, legyen az férfi, vagy nő. A legtöbb DC animációs filmben is csupán mellékszerepet tölt be. A nők egyenjogúságáért folyó küzdelemben nem kifejezetten pozitív esemény, hogy egy kirakatba szánt, tökéletes, sérthetetlen hölgy testesíti meg a férfiak női ideálját.
Ezt az ábrázolásmódot és a karaktert is szerencsére újraértelmezte Patty Jenkins, akinek nem mellesleg minden idők egyik leghátborzongatóbb sorozatgyilkosának, Aileen Wournosnak a történetét bemutató filmet, a Monstert köszönhetjük. Tehát ne számítsunk a Halálos iramban szériára emlékeztető beállításokra női idomokról, félmeztelenül kizárólag férfiak szerepelnek a filmben. A rendezőnő egészen a film forgatásának végéig nem nézte meg a Batman vs. Supermant. Az alapanyaghoz kellő tisztelettel fordult, a képregény rajongók is elégedetten csettinthetnek majd.
A címszerepet mintha eleve Gal Gadotra írták volna. A film alapján senki nem mondaná meg, hogy már 32 éves, vagy, hogy a forgatás után szülte meg második gyermekét. Litániákat egy ilyen szerepről senki nem fog zengeni, a lényeg, hogy hiteles, működik és láthatóan ő is élvezi minden percét. Tele van jobbnál jobb, tehetséges színészekkel, mint Robin Wright, Chris Pine vagy David Thewlis, de a színészi játék itt pont ugyanannyira másodlagos, mint bármelyik popcorn mozi esetében. Vannak húzónevek és nem félkegyelmű kontárokkal van tele a vászon. Még Zack Snyder is feltűnik a filmben egy cameo erejéig, egy világháborús katona személyében.
A film félreérthetetlenül kijelenti, hogy az emberiséget sújtó háborúkért, az azokkal járó borzalmakért, elszenvedett kínokért sosem egyetlen személy volt a felelős. Lerombolja azt a toposzt, hogy a főgonoszt legyőzve helyreállítható a béke, hogy a droidokat iránytó állomás elpusztításával egy csapásra véget ér a háború. A film gonosza, Árész elmondja, hogy neki sosem kellett megrontania az emberiséget. Neki semmit nem kell tennie azért, hogy az emberek egymás ellen forduljanak. Ha a rosszat látva elfordítjuk a fejünket, pont annyira felelősek vagyunk, mint akik részt vesznek a szörnyűségekben. Emellett elítéli a hátország kényelmében és védelmében dőzsölő hadvezéreket, akik távol a fronttól hozzák meg az emberéleteket követelő döntéseket. Ezeket a gondolatokat a film talán kissé túlzottan a szánkba rágja, de úgy tűnik, manapság semmit nem lehet elégszer elmondani.
A filmet összevetni az Amerika Kapitány első részével teljesen értelmetlen. Vannak hasonló elemek, ami valljuk be, háborús szuperhősfilmekről beszélünk, nem túl meglepő. Igen, az egyik fő karaktert itt is Steve-nek hívják, a főhősnek van egy mindenálló pajzsa. De ezen túl nem igazán emlékeztet semmi a „konkurens” cég mozijára. Az egyik lényegi különbség, hogy aki itt meghal, nem fog visszatérni a következő filmben.
A DC a filmzenék terén már az Acélember megjelenésekor elkezdett egy fantasztikus ötleten dolgozni. Az egyes karakterek saját zenei témákat kapnak, ami hallható a feltűnésükkor, mikor harcba indulnak és egyéb fontos eseményekkor. Ez persze nem újdonság, annak idején Wagner használta először, vezérmotívum-technika néven. Az újítás viszont rendkívül hasznos és plusz élvezeti faktort adhat egy filmnek, kiváltképpen, ha olyan fülbemászó témákat kapnak a hősök, mint Wonder Woman. Rupert Gregson-William score-ja egyébként egy kellemes, kellően epikus darab lett, kiváló aláfestő zene, de fő attrakció nyilván Wonder Woman főtémája.
A filmet Matthew Jensen fényképezte, aki többek között a Mocsok és Az erő krónikájának az operatőre is volt. A kép helyenként értelmetlenül sötét, ráadásul különösebb oka sincsen erre. Ettől eltekintve kiváló munkát végzett, a jelenetek nincsenek követhetetlenül összevágva, technikai téren majdnem minden stimmel. A kosztümök A sötét lovag dizájnere, Lindy Hemming keze munkáját dicsérik, aki valóban minden tőle telhetőt megtett, hogy igazán az első világháború korában érezhessük magunkat.
A forgatókönyvön persze még lenne mit javítani, néha ugyanis egyszerűen olyan bugyuta szöveget hagyják el a szereplők száját, hogy a fentebb említett franchise dialógjai Shakespeare-drámának tűnnek. Persze, egy képregényfilm esetében sosem a párbeszédek átgondoltsága a minőség indikátora, ezt már megtanította nekünk a Marvel. Az események sok helyszínen zajlanak, kezdve az amazonok napfényes, paradicsomi szigetétől, a ködös-füstös Londonon keresztül az eszményi, mégis háború sújtotta Belgiumig.
Az akciójelenetek elképesztőek. A műfajhoz képest valamennyivel kevesebb ilyen kapunk belőle, mint azt az eddigi filmek esetében megszokhattuk, de ezeknek a színvonala bőven kárpótol minket ezért. Lehet sok negatívumot felsorolni a filmmel kapcsolatban, de ilyen epikus képsorokat képregényfilmben még nem láttam. A frontvonalon, a lövészárkok között, a Senkiföldjén megállíthatatlanul előre törő, félelmet nem ismerő hősnőt látva kirázott a hideg és az jutott eszembe, igen, én ezt akarom átélni egy szuperhősökről szóló filmben, nekem ne magyarázzák meg, mutassák meg. Nem érdekel, hogy fizikailag lehetetlen, a nők nem tudnak tankokat dobálni és nincs golyóálló karkötőjük, vagy lasszójuk, ami mindenkit igazmondásra kényszerít, nem érdekel. Úgy akarok vigyorogni, mint egy nyolc éves kisgyerek és a film legyen nagyon, nagyon menő.
A rendező elmesélte, hogy ezeket a téli jeleneteket volt a legnehezebb felvenni, míg mindenki hatalmas kabátokban vészelte át a mínuszokat, addig Gal Gadot nadrág nélkül rohangált a kamera előtt és egyszer sem panaszkodott.
Az utolsó ütközet pedig úgyszintén lélegzetelállítóan látványosra sikerült. A God of War kedvelőinek ismerős lehet Arész megjelenése, külseje, a csata menete és hangulata, ez pedig garancia valami emlékezetesre. Ennek a végső csatának a tétje nem a világ. A hősünk előtte ébredt rá, hogy nem számít győz-e, vagy veszít, sosem teremthet örökké tartó békét, hogy mindenki a saját maga harcát vívja és abban kell győzedelmeskednie.
A film végéről elmarad a ’na, megint megmentettük a világot, pacsit bele, ugorjunk le gyrosért’ felhang, ami szintén pluszpont. Felesleges szuperlatívuszokban beszélni, ez egyszerűen csak az eddigi legkevésbé megosztó DC film, mindenképpen pozitív értelemben. A műfaji sajátosságokat felróhatjuk hibának, számon kérhetjük a filmen a valósághoz való viszonyát, de egy ilyen filmre nem ezért ül be az ember. A zsáneren belül átlagon felüli alkotás és még csak véletlenül sem akar hasonlítani sem az Amerika Kapitány: Az első bosszúállóhoz, vagy bármely másik Marvel filmhez. Sajátos stílusa van, ami jelen esetben sokkal inkább közönségbarát, mint a DC eddigi filmjei. Egy kerek, egész történetet kapunk, nyitánnyal és lezárással, korrekt keretbe foglalva, ami egyértelmű teszi, amit amúgy is tudtunk, Wonder Woman még visszatér. 7/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket Facebookon vagy Twitteren!