Mikor leülünk egy film elé, mindig valamilyen előítélettel tesszük azt. Vagy a színészek korábbi szerepei vagy a rendező személye lesz biztató (vagy épp elrettentő). Noah Baumbach 2005-ös filmjénél viszont kifejezetten örültem, hogy a rendező nevére csak a film végi stáblistán figyeltem fel. Noha a 2012-es Frances Ha remek kritikai visszhangnak örvendett (ha valakinek tényező, Tarantino éves top 10-es listáján is szerepelt), megtekintését finoman szólva csalódásként éltem meg és a pár hónappal ezelőtt látott Amerikai álomlány sem győzött meg arról, hogy magamba kéne erőltetnem a rendező további alkotásait, A tintahal és a bálna után viszont elbizonytalanodtam.

Utólag visszatekintve már felismerhető a rendező stílusa, hiszen Baumbach szereti szereplőit intellektuális körökből szállítani. Jelen filmben két író válása és a gyerekek elhelyezése körül forognak az események. Joan (Laura Linney) és Bernard (Jeff Daniels) bejelenti fiainak, hogy különválnak, a gyerekek pedig felváltva lesznek elhelyezve. Ang Lee Jégvihar című filmjével ellentétben a két fiú nem sejt semmit a házasság megromlásáról, a kanapén ülve szembesülnek először a ténnyel. Később egyéb titkok is kiderülnek majd a szülőkkel kapcsolatban, miközben ide-oda ingáznak anyjuk és apjuk lakása közt. Ahogy a cselekményt többször tenisz- vagy pingpongmeccs szakítja félbe, úgy válik az életük is folytonos térfélcserévé. A válás más módon is kihat a srácokra. Walt (Jesse Eisenberg) frissen kialakult kapcsolatában bizonytalanodik el, a kis Frank (Owen Kline játssza, érdekesség, hogy annak a Kevin Kline-nak a fia, aki az említett Jégviharban egy romlott házasságban lévő apát alakít) pedig egy helyütt kijelenti, hogy nem szeretne az apjához hasonlítani, majd egyre furább dolgokat kezd el csinálni: félmeztelenül nézegeti magát a tükörben, miközben sört iszik. Sőt, bizarrabbakat is produkál, de azt most inkább nem írnám le.. Egyértelmű, hogy sérült apaképét kompenzálja valahogy. Igazi lezárást nem kap a film. A történet nem vezet A pontból B pontba, az eseményeknek természetesen kihatása van a következőkre, de megoldás nincs. Mi nézők is csak alig másfél órára tekintettünk be a széthulló család életébe, melyhez jól passzolt a kézikamerás megoldás, dokumentarista jelleget kölcsönözve neki. Nem is csoda, hiszen Baumbach gyerekkora ihlette ezt a ’80-as években játszódó sztorit.

Azt nem tudom, hogy az általam látott két filmje mennyire táplálkozott személyes élményekből, de számomra úgy tűnik, hogy a rendező a generációs filmekkel kevésbé boldogul. Annak ellenére mondom ezt, hogy az Amerikai álomlány főszereplőjének egyik aggodalma a megtekintés előtt pár nappal bennem is ugyanúgy megfogalmazódott, párbeszédeinek többségére viszont mégis a műviség volt jellemző. A tintahal és a bálnából viszont sokszor felvillantott bizarrsága ellenére is az életszerűség sugárzott, mely kifejezetten a jól megírt forgatókönyvnek volt köszönhető. 9/10

A film MAFAB adatlapja